Rudnai tanár úr és a köz
(Már nem emlékszem, milyen képek jelentek meg itt a blogon, milyenek nem. Előfordulhat, hogy ismétlem magam, amikor mostanában válogatok. Lehet, hogy csak a frissen rajzoltakból kellene fölpakolnom?)
Hurrá! és Hurrá?
Érdekes hírt kaptam. Sőt: -reket.
Az első egyértelműen örömteli hír, hogy a Goldenblog nevű verseny kult-szórakozás kategóriájában a Párkocka.hu kellemes bronzhelyezést ért el. Nem rossz az, ami a Párkockán történik, megérdemli a bólintást és elismerő csettintéseket.
A másik hír számomra inkább zavarbaejtő: ugyanebben a kult-szórakozásban egy ötödik hely a Marabu BlogLapnak. Ugyanis én magam nem indultam a pályázaton, mert egyrészt a Párkocka.hu indult, és inkább annak drukkoltam volna, másrészt meg éppen abban a szakaszban volt (és van) a blogom, amikor nem hogy büszkén ég felé akarom emelni, hanem inkább félretenném, mert nem tudom, mit kezdjek vele. Van, hogy egy héten át nem frissítem, legtöbbször egyszerű képfelpakolás az egész, a rajzok közül is az kerül fel, ami épp a kezemügyébe kerül, semmi terv, semmi személyes elmélyülés, sőt, inkább hanyagság és felületesség.
De mindenképpen megtisztelő a sok szavazat, ami érkezett, köszönöm.
(- Bár ennyi elismerés és szavazat jutott volna a Dodóskönyveimre, amikben viszont sok figyelem, gondosság, munka és érték volt, és mégis olyan kevesen nyúlnak érte...)
Az első egyértelműen örömteli hír, hogy a Goldenblog nevű verseny kult-szórakozás kategóriájában a Párkocka.hu kellemes bronzhelyezést ért el. Nem rossz az, ami a Párkockán történik, megérdemli a bólintást és elismerő csettintéseket.
A másik hír számomra inkább zavarbaejtő: ugyanebben a kult-szórakozásban egy ötödik hely a Marabu BlogLapnak. Ugyanis én magam nem indultam a pályázaton, mert egyrészt a Párkocka.hu indult, és inkább annak drukkoltam volna, másrészt meg éppen abban a szakaszban volt (és van) a blogom, amikor nem hogy büszkén ég felé akarom emelni, hanem inkább félretenném, mert nem tudom, mit kezdjek vele. Van, hogy egy héten át nem frissítem, legtöbbször egyszerű képfelpakolás az egész, a rajzok közül is az kerül fel, ami épp a kezemügyébe kerül, semmi terv, semmi személyes elmélyülés, sőt, inkább hanyagság és felületesség.
De mindenképpen megtisztelő a sok szavazat, ami érkezett, köszönöm.
(- Bár ennyi elismerés és szavazat jutott volna a Dodóskönyveimre, amikben viszont sok figyelem, gondosság, munka és érték volt, és mégis olyan kevesen nyúlnak érte...)
Na de ki az a Marabu, aki itt blogol?
Legyen már kicsit önvallomásos is a blog, ha már arra van beállítva ez a blogozós műfaj.
Idemásolom a Kreténben megjelent önéletrajzomat, hogy ne csak a rajzaimról szóljon a blogom, hanem magamról is eláruljak benne néhány kevésbé közismert adatot:
Marabu (1798 - 1892)
Marabu a reformkor lánglelkű karikaturistája volt. A XIX. századi Kretén magazinban jelentek meg pajkos élcei, (akkor még Kossuth Lajos szerkesztette a lapot), s mint azt a történelemkönyvek is említik, személyesen maga Széchenyi István hívta fel figyelmét a nemzeti képregénymegújhodás nemes czéljára, mi által megszületett a Magyar Dodó Komiksztripp sorozat. Az első néhány epizód megjelenése után Petőfi Sándor telefonált Marabunak, s hosszú beszélgetés során meggyőzte őt a népnemzeti irányzat nemzetnevelő szükségességéről, így került bele a sorozatba aztán a sok parasztdodó, akik felező nyolcas rigmusokban mondták a szöveget.
Az első világháborút követő spanyolnátha járványban elpusztul Marabu kedvenc tengerimalaca. Az elmagányosodásnak ezekben az éveiben Marabu a katolicizmusban, a pornográfiában és a Tenkes kapitánya című tévéfilmsorozatban keres lelki vigaszt. Az európai kultúrát árnyékba borító fasizálódás veszélye azonban újra visszahozza Marabut a közélet porondjára. Adolf Hitler nagygyűlésein az első sorokba furakodva feltűnően egy félbevágott citromot nyalogat, hogy kudarcba fullassza a szónoklatokat. A Gestapo azonban felfigyel rá, és letartóztatnak minden citromot. Marabu a Szovjetunióba helyezi át gerillaakcióit. 1936-ban elrabolja Sztálint, hogy megelőzze a koncepciós pereket. Sajnos a könnyen összetéveszthető bajusz miatt nem pont Sztálint rabolja el, hanem Trojskin Pávelovics Kuznyeckov leningrádi villamoskalauzt, így a Szovjetuniót csak annyiban sikerült meggyengítenie, hogy azóta mindenki bliccel a leningrádi 63-as villamosvonalon.
A szerelem érzeménye háromszor lobbant fel Marabu lelkében, de utána mindháromszor lelkiismeretesen leülte a bíróság által megítélt fegyházbüntetését.
Gazdag munkásságát nehéz lenne néhány sorban összefoglalni. Az iskolákban ma is kötelező olvasmány a Hé, Dodó!, a Mi van, Dodó?, és a Meséjjé má nekünk valamit az empiriokriticizmusról is, Dodó! című lételméleti trilógiája.
Halálának napja nemzeti gyásznap, testét márványpantheon őrzi, amelyet életének oly kedves helyszínén emeltek, a kies, zöld gyeppel borított alsótelepi focipálya tizenhatosán belül.
Marabu filozófiai vitába keveredik a tengerimalacával. A malac szerint a szubsztancia ideájában is több objektív realitás van, mint az akcidenciáéban. Marabu ezt ellenzi.
A tiltó felirattal dacolva ("Titkos tartalmú beszélgetéseket folytatni nem szabad!") Marabu magyar érzelmű elvbarátaival összeeskövést sző Ferencz József pofaszakállának piros-fehér-zöldre festésére.
Idemásolom a Kreténben megjelent önéletrajzomat, hogy ne csak a rajzaimról szóljon a blogom, hanem magamról is eláruljak benne néhány kevésbé közismert adatot:
Marabu (1798 - 1892)
Marabu a reformkor lánglelkű karikaturistája volt. A XIX. századi Kretén magazinban jelentek meg pajkos élcei, (akkor még Kossuth Lajos szerkesztette a lapot), s mint azt a történelemkönyvek is említik, személyesen maga Széchenyi István hívta fel figyelmét a nemzeti képregénymegújhodás nemes czéljára, mi által megszületett a Magyar Dodó Komiksztripp sorozat. Az első néhány epizód megjelenése után Petőfi Sándor telefonált Marabunak, s hosszú beszélgetés során meggyőzte őt a népnemzeti irányzat nemzetnevelő szükségességéről, így került bele a sorozatba aztán a sok parasztdodó, akik felező nyolcas rigmusokban mondták a szöveget.
Az első világháborút követő spanyolnátha járványban elpusztul Marabu kedvenc tengerimalaca. Az elmagányosodásnak ezekben az éveiben Marabu a katolicizmusban, a pornográfiában és a Tenkes kapitánya című tévéfilmsorozatban keres lelki vigaszt. Az európai kultúrát árnyékba borító fasizálódás veszélye azonban újra visszahozza Marabut a közélet porondjára. Adolf Hitler nagygyűlésein az első sorokba furakodva feltűnően egy félbevágott citromot nyalogat, hogy kudarcba fullassza a szónoklatokat. A Gestapo azonban felfigyel rá, és letartóztatnak minden citromot. Marabu a Szovjetunióba helyezi át gerillaakcióit. 1936-ban elrabolja Sztálint, hogy megelőzze a koncepciós pereket. Sajnos a könnyen összetéveszthető bajusz miatt nem pont Sztálint rabolja el, hanem Trojskin Pávelovics Kuznyeckov leningrádi villamoskalauzt, így a Szovjetuniót csak annyiban sikerült meggyengítenie, hogy azóta mindenki bliccel a leningrádi 63-as villamosvonalon.
A szerelem érzeménye háromszor lobbant fel Marabu lelkében, de utána mindháromszor lelkiismeretesen leülte a bíróság által megítélt fegyházbüntetését.
Gazdag munkásságát nehéz lenne néhány sorban összefoglalni. Az iskolákban ma is kötelező olvasmány a Hé, Dodó!, a Mi van, Dodó?, és a Meséjjé má nekünk valamit az empiriokriticizmusról is, Dodó! című lételméleti trilógiája.
Halálának napja nemzeti gyásznap, testét márványpantheon őrzi, amelyet életének oly kedves helyszínén emeltek, a kies, zöld gyeppel borított alsótelepi focipálya tizenhatosán belül.
Marabu filozófiai vitába keveredik a tengerimalacával. A malac szerint a szubsztancia ideájában is több objektív realitás van, mint az akcidenciáéban. Marabu ezt ellenzi.
A tiltó felirattal dacolva ("Titkos tartalmú beszélgetéseket folytatni nem szabad!") Marabu magyar érzelmű elvbarátaival összeeskövést sző Ferencz József pofaszakállának piros-fehér-zöldre festésére.
Nem fejből
Egy diplomáciás rajzhoz egérfogós témát rajzoltam. De nem ám fejből, az egérfogó afféle egyszerűségében zseniálisan megbuherált szerkentyű, amit nem lehet csak úgy emlékezetből megszerkeszteni. Most sem értem igazán.
Maxwell valahanyadikja
Bár műveltségem fizikatudományok terén annyira sekélyes, hogy az elektromos töltésmennyiség egységet folyton összekeverem a szivarozós üvegszemű nyomozóhadnaggyal, mégis néha elemként vagyok kénytelen alkalmazni a fizika egyes tételeit.Na ilyenkor aztán résen kell ám lennem, nehogy amper helyett dömpert írjak, - de eddig szerencsére még nem jött szigorúan rendreutasító olvasói levél.
És üdvözlöm a vizsgázókat, Maxwell bácsi csókoltattya őket.
Four Four Two
Egy ideje a Four Four Two magazinban is jelennek meg illusztrációs karikatúráim.
Megtisztelő, hogy a lap az impresszumban is jelöli a nevemet, bár a közreműködő munkám a szerkesztők, írók, fotósok munkája mellett iciripiciri - de lám, mégis.
Édes élet
Én magam keserűn szeretem a kávét.Feketén. Hosszún. Nagyon hosszún.
És arabikásan.
Az édes élet így még édesebb.
Ha jöttök, gyertek mindenképp!
Folytatódik a folyamatos:újra rajzigénylet a Szimplában "Ha jöttök, gyertek mindenképp!" témakörben. Pályázat azoknak, akik el tudják olvasni a felhívó plakátot. Itt a kihívás. (Nagyítót és nyugtatót használni szabad.)
Déli Afrika
Néha a lapkészítésnél a tördelés túl jól sikerül, és több minden törik le a rajzból, mint kellene. A Hócipőben túl kicsi volt a hely, ahová a rajz került, így a szöveget egy kicsit rövidíteni kellett. Sajnos úgy meg nem lett értelme a poennek.Itt van az eredeti szöveg.
Ha így sincs benne poen, akkor találjon ki hozzá magának a kedves olvasó.
Réka örök
A Népszabadság heti magazinjában van egy kedves sorozat, ami emberek a könyvespolcait mutatja be. Az én polcom is be lett itt mutatva, Rab László mérte föl a teret. Olvassuk csak.
Réber
Egy rajzolónak hosszú útja lehet, ha útra kel. Én magam megmaradok a magam kemence sutjában, de például Réber igen messze kanyarodott a papíron a tollával és ecsetjével.
Egy kezdeti Réber karikatúra és egy kései. Köztük sok év.
Egy kezdeti Réber karikatúra és egy kései. Köztük sok év.
Dodó pluszok a könyvben
Igazság szerint nem szeretek könyvbe firkálni, írni, rajzolni, szöveget megjelölni, hullámos vonallal aláhúzni, semmit se, amit a könyv betű és kép nélküli üres felületére tollal, ceruzával lehet ráerőszakolni. Ezért a saját dodóskönyveim dedikálása is furcsa érzületeket kelt bennem, mert egyrészt nem akarom, másrészt aki meg kéri a dedikációt, az akarja, tehát neki szívesen megteszem - de a belefirkálás így eléggé tudatrepedéses állapotban zajlik.
De megszerettem a dedikálást, mert fura viszonylatú egykockás sztripek születnek: mint például itt, ahol Pedró egy pedrókalapos Dodót kapott.
Szóval jó emlékek ezek a kis dokumentumok, kár, hogy a dedikált dodós képek már mind elvesztek számomra, mert nincs mindig lehetőség a fotózásra. A pedrósat is Pedró küldte el ímélben utólag. És van, amikor a fotó nem a Dodót, hanem a dedikálót örökíti meg, mint ezeken a képeken, ahol a könyvgyűjtőkkel a Westend egyik kaféjában találkoztunk, hogy kezükbe kaparinthassák a könyvet.
De megszerettem a dedikálást, mert fura viszonylatú egykockás sztripek születnek: mint például itt, ahol Pedró egy pedrókalapos Dodót kapott.
Szóval jó emlékek ezek a kis dokumentumok, kár, hogy a dedikált dodós képek már mind elvesztek számomra, mert nincs mindig lehetőség a fotózásra. A pedrósat is Pedró küldte el ímélben utólag. És van, amikor a fotó nem a Dodót, hanem a dedikálót örökíti meg, mint ezeken a képeken, ahol a könyvgyűjtőkkel a Westend egyik kaféjában találkoztunk, hogy kezükbe kaparinthassák a könyvet.
Pár kockában
A Párkocka.hu újra meghozta a kedvem a sztrip műfajához, és munkás napjaim során már nem csak röfi-pöfi viccecskékben szerkeszti a poénívet, hanem közéletiskedek is vele.Sztrip, ami aszondja a le nem írt utolsó sorában: "Változtasd meg élted!" Hűha.
Laokoon
Trianonról kellődzött rajzolnom, és a Laokoon csoport jutott eszembe, kígyó helyett tekergőző államhatárban fuldokolva. Régen ilyenkor a könyveket lapoztam, hogy keressek fotót a szoborzatról, mostanság a keresőbe enterezem be a hívószót.És lőn szememnek tágranyílt csodálkozása, mikor rájöttem a sok képet böngészve, hogy a Laokoon csoport bizony nem csak előlről nézhető, mint egy föstmény, - bár könyvben eddig minden fotót csak így láttam róla -, de bizony ez egy szobrászati mű, amit oldalról, sőt, horribile dictu hátulról is lehet szemlézni. Lám, mit tanít meg nekünk az igazi valóságról a virtuális hozzáférés.
Párkocka alkotótábor
Dógozni, emberek! - ez az alaputasítás, amivel működik a családfentartó férfiember, szóval a váci kiállításmegnyitó utáni fröccsözés befejeztével fogtam pakkjaimat, sátramat, és szálltam a vonatra, hogy a Nyugati pályaudvarnál csatlakozzak a Párkocka munkacsoport alkotóközösséghez (rajzolók: Göndöcs, László Plá, Marabu, gördítők: Ádám és Juan, - Dzsó igazoltan távol, nőügy), és egy teljes éjszakai autózás után alkotótábort formáljunk a Dolomitokban lakó Párkocka munkatársunkkal, Merényi Dániellel.
Háttérinformáció: én az itthoni íróasztalomtól igen ritkán távolodom el, emberi, szakmai kapcsolati hálóm igen lukas és hiányos, így egy ilyen úton mindig naiv csodálkozással szemlélek minden új személyiséget, akit kicsit közelebbről megszemlélhetek, és gyermeki tudatlansággal örülök minden új információnak, ami a világot festi le előttem: képregényszakmáról, olasz pasztákról, meg arról, hogy az olasz autóspihenőknél látni több szép nőt vagy a szlovénnél. (A szlovénnél.)
Jó látni a megszokott arcok, házak, képek után mást. Jó látni a vasárnap reggeli harangszóban a templom felé ballagó olasz kisvárosi asszonyokat (na jó, mondjuk ez tök olyan, mint otthon), meghökkentő nézni a tavi kempingünk melletti kis hegyipatak torkolatánál ívó lazacféleség halakat, jó ebédelni, vacsorázni a tévedhetetlenül biztos olasz tésztát, salátát, jó üldögélni kávé mellett ebéd után a hegyek alatt a füvön, az összetolt asztalok mellett, és ott firkálgatni hülye sztripek vázlatát, jó egy naplementés tóparti sörözés közben meghallgatni, hogy buggyan ki a lélekből kicsit több szó, jó nézni a mészkőhegyeket.
Na ez volt a kihelyezett alkotótábor.
(fotók: Juan, mozgókép: tőlem)
Háttérinformáció: én az itthoni íróasztalomtól igen ritkán távolodom el, emberi, szakmai kapcsolati hálóm igen lukas és hiányos, így egy ilyen úton mindig naiv csodálkozással szemlélek minden új személyiséget, akit kicsit közelebbről megszemlélhetek, és gyermeki tudatlansággal örülök minden új információnak, ami a világot festi le előttem: képregényszakmáról, olasz pasztákról, meg arról, hogy az olasz autóspihenőknél látni több szép nőt vagy a szlovénnél. (A szlovénnél.)
Jó látni a megszokott arcok, házak, képek után mást. Jó látni a vasárnap reggeli harangszóban a templom felé ballagó olasz kisvárosi asszonyokat (na jó, mondjuk ez tök olyan, mint otthon), meghökkentő nézni a tavi kempingünk melletti kis hegyipatak torkolatánál ívó lazacféleség halakat, jó ebédelni, vacsorázni a tévedhetetlenül biztos olasz tésztát, salátát, jó üldögélni kávé mellett ebéd után a hegyek alatt a füvön, az összetolt asztalok mellett, és ott firkálgatni hülye sztripek vázlatát, jó egy naplementés tóparti sörözés közben meghallgatni, hogy buggyan ki a lélekből kicsit több szó, jó nézni a mészkőhegyeket.
Na ez volt a kihelyezett alkotótábor.
(fotók: Juan, mozgókép: tőlem)
Lyra Könyvesház, Vác: Toronygaléria
Június 11-én nyílt egy kiállítás Vácott az év könyvesboltjában. Címe: A vicces, az üzenős meg a művészkedő. Karikatúrák, persze. Icipici ez a Toronygaléria, de annál kedvesebb. Ráadásul túl sok karikatúra egymás után fárasztja az agyacskát, és az a mennyiség, ami itt falon tárva lett, pont elég.
Halász Géza volt hősies, és elvállalta a megnyitót, sőt, mondandója is volt: gondosan szerkesztett szöveggel készült.
Néhány rajzoló kolléga zónázott le Vácra Pestről, (velük az ígéretet betartva fröccsöztem egy kellemest a főtéri Curia Borházának pincéjében, - jó is az, mert akkor épp se eső se hideg nem volt, hanem valós nyári meleg, amihez illett a homoki bor fröccs. - Homoki bor: ez is megérne néhány sor elmélkedést.)
Rokonok, váci ismerősök alkották a könyvesboltban hullámzó vendégsereget, és ezúttal is jólesett, hogy néhányan szabadidőt pazarolnak efféle luxus tevékenységre, mint az ottlevés.
Ritkán hallja az ember, amikor szépeket mondanak róla és szakmájáról, ezért idemásolom Halász Gézát, okuljunk belőle:
Tisztelt megjelentek!
A drámaírók panaszkodnak néha, hogy azért nehéz a dolguk, mert Shakespeare annak idején mindent megírt előlük. A magyar humoristák sokszor Karinthyra mutogatnak: nincs ötlet, amit meg ne írt volna, amit el ne csent volna a jövő humoristái elől. Leonardo da Vinci mondása szerint, ha két ötlet megegyezik, akkor az nem jó ötlet. Az igazi alkotókat az teszi igazi alkotókká, hogy egyedülálló ötleteik vannak. Nem panaszkodnak Shakespeare-re vagy Karinthyra – dolgoznak.
Az ötlet önmagában azonban kevés. Erre mutat rá Marabu összeállítása, aki ennek a kamara-kiállításnak hármas címet adott: vicc, üzenet, művészet.
Tény, hogy a humorban éppen az ötlet, a geg, vagyis a vicc az alapvető. Az a kicsi plusz, amitől a humor humor, az a kis csavarintás, kimozdítás, átértelmezés, vagy valami, amire nehéz, talán lehetetlen képletet találni.
Tudjuk, hogy a csattanó annál hatásosabb, minél nagyobb meglepetést okoz. Professzorom a Közgáz Informatika Tanszékén, ahol évtizedekig tanítottam – hívta föl r
á a figyelmemet, hogy a viccek előkészítő része, a felvezetés, arra való, hogy a történet végén a poén a lehető legvalószínűtlenebb megoldás legyen. Ezt – információelméleti alapon – képletbe is foglalhatjuk, számíthatjuk. Azt hittem, megtaláltam a humoristák számára a bölcsek kövét: Nagyon meglepő dolgokat kell kitalálni, és máris dőlhetünk a kacagástól. Rögtön kitaláltam egy olyan példát, ami a legkisebb valószínűséggel következhet be: ötös találat a lottón… – Hát ez nem jött be. Ebben nincs semmi csattanó. Valami ötlettel nyakon kellene önteni. Például egy király, egy pénzügyminiszter, vagy mondjuk, az OTP vezére nyerné az ötöst. Vagyis nem elég, ha maga az esemény valószínűtlen, kell még hozzá valami. Lehetne példa egy hasra esés – mitől lehet vicces? - Ha egy tipegő baba esik hasra, mosolygunk, ha egy idős ember, sajnáljuk, de ha a főnök! Az vicc a javából. És ha ráadásul pocsolyába esik, abba sem hagyjuk a röhögést.
Sokak számára a humor ennyi: Jó vicc, jót nevetünk, nyugodtan alszunk, szépeket álmodunk. Újságokban, vígjátékokban, internetes vicces portálokon nagyon gyakori. Nem jutnak túl az ügyetlenkedős, hasra esős, helyzetkomikumon, rosszabb esetben a röfögős, recsegős disznóságokon.
Karikatúra kiállítás megnyitókon gyakran hangzik el, hogy a karikaturista „görbe tükröt tart elénk”. Vagyis kritizál bennünket. Nem csak kritizál, üzen. Azt üzeni, hogy nevetségesek leszünk, ha így viselkedünk. A nevetségesség súlyos büntetés. A nevetségessé vált embereket megvetik, gúnyolják – talán nehezebb a nevetségességből újra hitelessé válni, mint egy börtönbüntetés után. A humorista nyitott szemmel jár a világban. Elsőként veszi észre, ha egy helyzet, egy megoldás, egy politikusi megnyilvánulás nevetséges. Ezt nagyítja fel (carricare=nagyítani), torzítja, hogy még jobban fölfigyeljünk rá.
Karinthy is ezt tartja igazi humornak: megtalálni a nevetségest. Ez azonban mondatának a második fele. Az első fele így hangzik: Álhumor: nevetségessé tenni a dolgokat. Szerintem bűnös felelőtlenség! Valakit súlyos nevetségességre kárhoztatni bírósági ítélet nélkül, egy poén kedvéért, gyűlöletből vagy politikai számításból. Bűn és hazugság. Amikor egy humorista üzen, az az üzenet csak kristálytiszta igazság lehet. Ha nem az, akkor hiteltelen. „Ridentem dicere verum” – nevetve mondani igazat – tartja a latin mondás is. Az a humornak szánt rajz, amely igaztalanul akar nevetségessé tenni valakit, az álhumor. Rossz ízű propaganda. Kevés jó közéleti karikaturista van Magyarországon, aki tiszta eszközökkel tud indulatos lenni. Ezért szeretem Marabu közéleti karikatúráit.
Az mondandó, amit a karikaturista üzen, nem csak közéleti, nem csak politikai. A jó karikaturista igyekszik minden más nevetségest feltárni, amit ember elkövethet. Ezek a kicsiny, sokszor említésre sem méltó cselekedeteink, szokásaink, tulajdonságaink – feledékenység, nagyravágyás, kicsinyesség, irigység, rosszindulat, felületesség, reklámfüggőség, celeb-imádat, hiszékenység, hűtlenség, iszákosság, hivatali visszaélés stb. mind-mind a karikaturista témái, minden rajzával elénk teszi azt a bizonyos görbe tükröt, ami néha nem is olyan görbe…
A falakon látható kiállítás címének harmadik szava: művészet.
A művészet az alkotónak egy olyan játéka, – nevezhetjük ezt a játékot alkotói folyamatnak is – amelynek során kialakítja az üzenethez legjobban illő formát. Sokak szerint ehhez a kézügyesség, a ceruza vagy ecsetkezelés a legfontosabb. És a szem meg a képzelet. Azt hiszem, ez sokkal összetettebb. Devecseri Gábor, akit itt idézni fogok, költő, a versről beszél, de bármely más művészeti ágra igaz lehet (még a karikatúrára is):
„… én azzal próbáltam bizonyítani a közönség előtt, – írja Devecseri Gábor (A hasfelmetszés előnyei, Magvető, 1974. – ha már könyvesboltban vagyunk, legyünk pontosak!) – hogy a formának milyen fontos szerepe van, és mennyire nem választhatja a költő a formát önkényesen, hogy átírtam a Talpra magyar-t a Szeptember végén mértékére valahogy így:
Hát talpra magyar mert hív az idő
És elmondtam, ha Petőfi a Múzeum-kertben, a lépcsőn ezt a költeményt szavalja el, (…) akkor az emberek egyszerre csak elérzékenyültek volna, talán elálmosodnak, vagy szeretni kezdik az ellenségeiket, és az nem tesz jót a forradalomnak.
Van karikaturista, (Kaján, Marabu) aki pár vonallal találja meg a legjobb formát, van, aki szakállas vonalakkal, rézmetsző alaposságával (Császár), van, aki telerajzolja a lapot, (Sajdik, Jelenszky) van, aki mérnöki precizitással szerkeszt (Tettamanti) , van aki fényképszerűen realisztikusnak képet rajzol, (Fenekovács) és van, aki nem rajzol, hanem internetről összeszedhető elemekből építi föl a képét (pl. én). Ez nem mindig könnyű. Néha pár perc, de legtöbbször sok vázlat, radírozás, újragondolás eredménye lesz egy igazán jó kép. Ha a karikaturista jól választja meg a tartalomhoz a formát, jó karikaturista lesz, szeretik az olvasók, a szerkesztők, és itt-ott díjjal is jutalmazzák.
A poén, az üzenet és a művészet – ez a három összetevő, melyeket a karikatúra valamilyen arányban tartalmaz. Van azonban még egy, egy negyedik, mely nélkül minden mű a levegőben lóg: ez a közönség. A közönség nagyon heterogén: van, aki éppen azt szereti, ami többrétegű, mély humor, és van akit az is megnevettet, ha lát egy nagymellű nőt, vagy egy krumplifejű alakot a képen. Vannak művészek, akiket csak az utókor értékel. Ma már a sajtó műfajában ezt nem érünk rá kivárni. A közönség nem teljesen független az alkotótól, s az alkotó sem a közönségétől. A művésznek ma már lehetősége van arra, hogy alakítsa közönségét, sőt: együtt alakuljon a közönségével. Ilyen lehetőség a tömegkommunikáció, az internet mellett a kiállítás, ahol közvetlenül is találkozhatunk a közönséggel, ahogyan ma is.
Marabu sokat rajzol. Sok helyen jelennek meg karikatúrái. Marabu ebből él, ebből tartja fönn a családját. Egyik lap könnyebb vicceket közöl, a másik aktuális, közéleti humort vár el, a harmadik intellektuális rajzokat, a képregény kedvelők Dodót keresik, a kiállítók pedig az örök értékeket. És Marabu rajzol könnyűt, rajzol művészit, rajzol üzenetet, és ezeket minden kombinációban. És mind minőség. Marabu a topon szerepel. Sikeres, mert okos ötletei, ütős viccei és jól komponált rajzai vannak. Naprakészek, őszinték és gondolkodtatók. Én szeretem őket. Ez nem alkalmi udvariasság: sokan vagyunk, akik csendes, bölcs humorával a legjobbak közé számítjuk.
Megtisztelő, hogy fölkért kiállítása megnyitására.
__________
És a kiállítás három mosolyos embléma rajza,
a vicces:
az üzenős:
meg a művészkedő:
Halász Géza volt hősies, és elvállalta a megnyitót, sőt, mondandója is volt: gondosan szerkesztett szöveggel készült.
Néhány rajzoló kolléga zónázott le Vácra Pestről, (velük az ígéretet betartva fröccsöztem egy kellemest a főtéri Curia Borházának pincéjében, - jó is az, mert akkor épp se eső se hideg nem volt, hanem valós nyári meleg, amihez illett a homoki bor fröccs. - Homoki bor: ez is megérne néhány sor elmélkedést.)
Rokonok, váci ismerősök alkották a könyvesboltban hullámzó vendégsereget, és ezúttal is jólesett, hogy néhányan szabadidőt pazarolnak efféle luxus tevékenységre, mint az ottlevés.
Ritkán hallja az ember, amikor szépeket mondanak róla és szakmájáról, ezért idemásolom Halász Gézát, okuljunk belőle:
Tisztelt megjelentek!
A drámaírók panaszkodnak néha, hogy azért nehéz a dolguk, mert Shakespeare annak idején mindent megírt előlük. A magyar humoristák sokszor Karinthyra mutogatnak: nincs ötlet, amit meg ne írt volna, amit el ne csent volna a jövő humoristái elől. Leonardo da Vinci mondása szerint, ha két ötlet megegyezik, akkor az nem jó ötlet. Az igazi alkotókat az teszi igazi alkotókká, hogy egyedülálló ötleteik vannak. Nem panaszkodnak Shakespeare-re vagy Karinthyra – dolgoznak.
Az ötlet önmagában azonban kevés. Erre mutat rá Marabu összeállítása, aki ennek a kamara-kiállításnak hármas címet adott: vicc, üzenet, művészet.
Tény, hogy a humorban éppen az ötlet, a geg, vagyis a vicc az alapvető. Az a kicsi plusz, amitől a humor humor, az a kis csavarintás, kimozdítás, átértelmezés, vagy valami, amire nehéz, talán lehetetlen képletet találni.
Tudjuk, hogy a csattanó annál hatásosabb, minél nagyobb meglepetést okoz. Professzorom a Közgáz Informatika Tanszékén, ahol évtizedekig tanítottam – hívta föl r
á a figyelmemet, hogy a viccek előkészítő része, a felvezetés, arra való, hogy a történet végén a poén a lehető legvalószínűtlenebb megoldás legyen. Ezt – információelméleti alapon – képletbe is foglalhatjuk, számíthatjuk. Azt hittem, megtaláltam a humoristák számára a bölcsek kövét: Nagyon meglepő dolgokat kell kitalálni, és máris dőlhetünk a kacagástól. Rögtön kitaláltam egy olyan példát, ami a legkisebb valószínűséggel következhet be: ötös találat a lottón… – Hát ez nem jött be. Ebben nincs semmi csattanó. Valami ötlettel nyakon kellene önteni. Például egy király, egy pénzügyminiszter, vagy mondjuk, az OTP vezére nyerné az ötöst. Vagyis nem elég, ha maga az esemény valószínűtlen, kell még hozzá valami. Lehetne példa egy hasra esés – mitől lehet vicces? - Ha egy tipegő baba esik hasra, mosolygunk, ha egy idős ember, sajnáljuk, de ha a főnök! Az vicc a javából. És ha ráadásul pocsolyába esik, abba sem hagyjuk a röhögést.
Sokak számára a humor ennyi: Jó vicc, jót nevetünk, nyugodtan alszunk, szépeket álmodunk. Újságokban, vígjátékokban, internetes vicces portálokon nagyon gyakori. Nem jutnak túl az ügyetlenkedős, hasra esős, helyzetkomikumon, rosszabb esetben a röfögős, recsegős disznóságokon.
Karikatúra kiállítás megnyitókon gyakran hangzik el, hogy a karikaturista „görbe tükröt tart elénk”. Vagyis kritizál bennünket. Nem csak kritizál, üzen. Azt üzeni, hogy nevetségesek leszünk, ha így viselkedünk. A nevetségesség súlyos büntetés. A nevetségessé vált embereket megvetik, gúnyolják – talán nehezebb a nevetségességből újra hitelessé válni, mint egy börtönbüntetés után. A humorista nyitott szemmel jár a világban. Elsőként veszi észre, ha egy helyzet, egy megoldás, egy politikusi megnyilvánulás nevetséges. Ezt nagyítja fel (carricare=nagyítani), torzítja, hogy még jobban fölfigyeljünk rá.
Karinthy is ezt tartja igazi humornak: megtalálni a nevetségest. Ez azonban mondatának a második fele. Az első fele így hangzik: Álhumor: nevetségessé tenni a dolgokat. Szerintem bűnös felelőtlenség! Valakit súlyos nevetségességre kárhoztatni bírósági ítélet nélkül, egy poén kedvéért, gyűlöletből vagy politikai számításból. Bűn és hazugság. Amikor egy humorista üzen, az az üzenet csak kristálytiszta igazság lehet. Ha nem az, akkor hiteltelen. „Ridentem dicere verum” – nevetve mondani igazat – tartja a latin mondás is. Az a humornak szánt rajz, amely igaztalanul akar nevetségessé tenni valakit, az álhumor. Rossz ízű propaganda. Kevés jó közéleti karikaturista van Magyarországon, aki tiszta eszközökkel tud indulatos lenni. Ezért szeretem Marabu közéleti karikatúráit.
Az mondandó, amit a karikaturista üzen, nem csak közéleti, nem csak politikai. A jó karikaturista igyekszik minden más nevetségest feltárni, amit ember elkövethet. Ezek a kicsiny, sokszor említésre sem méltó cselekedeteink, szokásaink, tulajdonságaink – feledékenység, nagyravágyás, kicsinyesség, irigység, rosszindulat, felületesség, reklámfüggőség, celeb-imádat, hiszékenység, hűtlenség, iszákosság, hivatali visszaélés stb. mind-mind a karikaturista témái, minden rajzával elénk teszi azt a bizonyos görbe tükröt, ami néha nem is olyan görbe…
A falakon látható kiállítás címének harmadik szava: művészet.
A művészet az alkotónak egy olyan játéka, – nevezhetjük ezt a játékot alkotói folyamatnak is – amelynek során kialakítja az üzenethez legjobban illő formát. Sokak szerint ehhez a kézügyesség, a ceruza vagy ecsetkezelés a legfontosabb. És a szem meg a képzelet. Azt hiszem, ez sokkal összetettebb. Devecseri Gábor, akit itt idézni fogok, költő, a versről beszél, de bármely más művészeti ágra igaz lehet (még a karikatúrára is):
„… én azzal próbáltam bizonyítani a közönség előtt, – írja Devecseri Gábor (A hasfelmetszés előnyei, Magvető, 1974. – ha már könyvesboltban vagyunk, legyünk pontosak!) – hogy a formának milyen fontos szerepe van, és mennyire nem választhatja a költő a formát önkényesen, hogy átírtam a Talpra magyar-t a Szeptember végén mértékére valahogy így:
Hát talpra magyar mert hív az idő
És elmondtam, ha Petőfi a Múzeum-kertben, a lépcsőn ezt a költeményt szavalja el, (…) akkor az emberek egyszerre csak elérzékenyültek volna, talán elálmosodnak, vagy szeretni kezdik az ellenségeiket, és az nem tesz jót a forradalomnak.
Van karikaturista, (Kaján, Marabu) aki pár vonallal találja meg a legjobb formát, van, aki szakállas vonalakkal, rézmetsző alaposságával (Császár), van, aki telerajzolja a lapot, (Sajdik, Jelenszky) van, aki mérnöki precizitással szerkeszt (Tettamanti) , van aki fényképszerűen realisztikusnak képet rajzol, (Fenekovács) és van, aki nem rajzol, hanem internetről összeszedhető elemekből építi föl a képét (pl. én). Ez nem mindig könnyű. Néha pár perc, de legtöbbször sok vázlat, radírozás, újragondolás eredménye lesz egy igazán jó kép. Ha a karikaturista jól választja meg a tartalomhoz a formát, jó karikaturista lesz, szeretik az olvasók, a szerkesztők, és itt-ott díjjal is jutalmazzák.
A poén, az üzenet és a művészet – ez a három összetevő, melyeket a karikatúra valamilyen arányban tartalmaz. Van azonban még egy, egy negyedik, mely nélkül minden mű a levegőben lóg: ez a közönség. A közönség nagyon heterogén: van, aki éppen azt szereti, ami többrétegű, mély humor, és van akit az is megnevettet, ha lát egy nagymellű nőt, vagy egy krumplifejű alakot a képen. Vannak művészek, akiket csak az utókor értékel. Ma már a sajtó műfajában ezt nem érünk rá kivárni. A közönség nem teljesen független az alkotótól, s az alkotó sem a közönségétől. A művésznek ma már lehetősége van arra, hogy alakítsa közönségét, sőt: együtt alakuljon a közönségével. Ilyen lehetőség a tömegkommunikáció, az internet mellett a kiállítás, ahol közvetlenül is találkozhatunk a közönséggel, ahogyan ma is.
Marabu sokat rajzol. Sok helyen jelennek meg karikatúrái. Marabu ebből él, ebből tartja fönn a családját. Egyik lap könnyebb vicceket közöl, a másik aktuális, közéleti humort vár el, a harmadik intellektuális rajzokat, a képregény kedvelők Dodót keresik, a kiállítók pedig az örök értékeket. És Marabu rajzol könnyűt, rajzol művészit, rajzol üzenetet, és ezeket minden kombinációban. És mind minőség. Marabu a topon szerepel. Sikeres, mert okos ötletei, ütős viccei és jól komponált rajzai vannak. Naprakészek, őszinték és gondolkodtatók. Én szeretem őket. Ez nem alkalmi udvariasság: sokan vagyunk, akik csendes, bölcs humorával a legjobbak közé számítjuk.
Megtisztelő, hogy fölkért kiállítása megnyitására.
__________
És a kiállítás három mosolyos embléma rajza,
a vicces:
az üzenős:
meg a művészkedő:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
