Párkocka alkotótábor

Dógozni, emberek! - ez az alaputasítás, amivel működik a családfentartó férfiember, szóval a váci kiállításmegnyitó utáni fröccsözés befejeztével fogtam pakkjaimat, sátramat, és szálltam a vonatra, hogy a Nyugati pályaudvarnál csatlakozzak a Párkocka munkacsoport alkotóközösséghez (rajzolók: Göndöcs, László Plá, Marabu, gördítők: Ádám és Juan, - Dzsó igazoltan távol, nőügy), és egy teljes éjszakai autózás után alkotótábort formáljunk a Dolomitokban lakó Párkocka munkatársunkkal, Merényi Dániellel.

Háttérinformáció: én az itthoni íróasztalomtól igen ritkán távolodom el, emberi, szakmai kapcsolati hálóm igen lukas és hiányos, így egy ilyen úton mindig naiv csodálkozással szemlélek minden új személyiséget, akit kicsit közelebbről megszemlélhetek, és gyermeki tudatlansággal örülök minden új információnak, ami a világot festi le előttem: képregényszakmáról, olasz pasztákról, meg arról, hogy az olasz autóspihenőknél látni több szép nőt vagy a szlovénnél. (A szlovénnél.)
Jó látni a megszokott arcok, házak, képek után mást. Jó látni a vasárnap reggeli harangszóban a templom felé ballagó olasz kisvárosi asszonyokat (na jó, mondjuk ez tök olyan, mint otthon), meghökkentő nézni a tavi kempingünk melletti kis hegyipatak torkolatánál ívó lazacféleség halakat, jó ebédelni, vacsorázni a tévedhetetlenül biztos olasz tésztát, salátát, jó üldögélni kávé mellett ebéd után a hegyek alatt a füvön, az összetolt asztalok mellett, és ott firkálgatni hülye sztripek vázlatát, jó egy naplementés tóparti sörözés közben meghallgatni, hogy buggyan ki a lélekből kicsit több szó, jó nézni a mészkőhegyeket.

Na ez volt a kihelyezett alkotótábor.


(fotók: Juan, mozgókép: tőlem)