Tolsztojt senki sem piszkálta azért, mert például a Háború és békében túl hosszú a szöveg. Miért ne lehetne egy karikatúrának is hosszú a szövege, ha arra szottyan kedv?
Még sokabb a duma
Tolsztojt senki sem piszkálta azért, mert például a Háború és békében túl hosszú a szöveg. Miért ne lehetne egy karikatúrának is hosszú a szövege, ha arra szottyan kedv?
Sok a duma
Annakidején kicsit megkurtított szöveggel jelent meg a rajz. Szó ami szó, szeretek hosszan fecsegni a rajzok alatt.
Ünnepélyes díjátadás
Én úgy nevelkedtem, hogy legyek mindig őszinte, tehát az leszek. Ünnepélyesen bejelentem, az ötezredik látogatóm itten a BlogLapon (a most már közeli személyes ismerősként üdvözölhető) Fekete Imre volt, aki ezzel egy fanfárt nyert. Gratulálunk! A nyeremény átvétele itt lehetséges: KLIKK!
Legyen Ön a tízezredik látogató, és nyerjen Ön is egy fanfárt!
Képregénytörténeti jegyzet
Ja igen. Tegnapi bejegyzésként Fekete Imre sztripjében gyönyörködhettünk itt a BlogLapon. De Fekete Imre nem csak erről híres. Ő az, aki Kovács Pistike (kilenc és fél éves) képregényeit szokta bevinni a Kretén magazin szerkesztőségébe. Ehhez is jól ért. Kovács Pistike (kilenc és fél éves) egyébként egy üstökös a magyar képregénytörténet égboltján, ezért természetesen én is megemlékezek róla a készülő önéletrajzi regényemben.
Részlet Marabu jövőre elkészülő önéletrajzi regényéből, kifejezetten pont az a fejezet, ahol Kovács Pistikére (9 és ½ éves) emlékezik:
"OTT VOLTAM, AMIKOR KOVÁCS PISTIKE (9 és ½ éves) ELINDULT
Ma is jól emlékszem a napra: Kovács Pistikével pontosan 9 és fél évvel ezelőtt futottam össze Lev Nyikolájevics Tolsztoj irodalmi szalónjában, mely helyen megfordult az akkori irodalmi élet minden számottevő szereplője. Lev Nyikolájevics éppen hosszú fehér szakállát próbálta kihalászni tányérjából, amikor az asztalnál Kovács Pistike elfogulatlan közvetlenséggel megszólította: „ – Mester! Mi a titka annak, hogy egy képregény a papír bal felső sarkából indulva pont a papír jobb alsó sarkában fejeződjön be?”
Az asztalnál a csevegés tovább folyt, a többnyire sznob álirodalmárokból álló társaság álirodalmi kérdéseket vitatva kanalazta tovább a zabpehelykásáját (az agg Tolsztoj gróf már nehezen tudott rágni, ezért irodalmi estjein többnyire kását és püréket szolgáltak fel), csak néhányan kaptuk fel a fejünket a kérdésre, amely az irodalmi strukturalizmus egyik leggyötrőbb művészi problémáját vetette fel. Igen, ekkor vettem észre először Kovács Pistikét, aki a fiatalság megalkuvást nem tűrő dacos tekintetével nézett az idős grófra, székén hanyagul hátradőlve, mitsem törődve az asztaltársaság többi tagjával, akik mohón kanalazták az ingyen kását. Lev Nyikolájevics hosszan tünődött a kérdésen. Aztán mélyen maga elé nézett s így szólt: - A fene egye meg, kihűlt a zabkása, és beledermedt a szakállam.
Máig is élőn él bennem a kép, ahogy később, már a szivarozás közben, ott himbálódzik Lev Nyikolájevics szakálla végén a hozzáragadt zabkásás tányér, vádlón emlékeztetve a megválaszolatlan kérdésre.
Kilenc és fél év telt el ezután. Kovács Pistikéről nem hallottam ezidő alatt semmit, nem tudtam, foglalkozik-e még a művészettel, vagy – mint oly sokan másoknak – a mértéktelen abszint élvezet törte-e szét igéretesen induló művészi pályáját. Akkor éppen Pikasszót kerestem fel nyomorúságos emeleti manzárdjában - egy kis mackósajtot vittem neki, májkrémet, kiflit. Tudnivaló, hogy én időközben gazdag és sikeres képregényrajzoló lettem – orosz arisztokraták és mágnások egymással versengve fizettek rubelmilliókat egy-egy dodóepizódomért és púzós karikatúrámért -, de sorsom jobbra fordulása után sem feledkeztem meg nyomorgó művésztársaimról, s egy-egy kis adománnyal, támogatással segítettem őket. Meglepődtem, hogy Kovács Pistikét ott találom. Akkoriban Pikasszó még nem volt híres, alig néhányan ismertük csak föl tehetségét. Egy művészeti vita közepén lehettek, amikor beléptem. Kovács Pistike hűvösen biccentett felém, úgy tűnt nem ismer fel, vagy talán nem akart közelebbi érintkezésbe kerülni velem ő, aki oly mélyen megvetette a félművelt közönség kegyeit hajszoló álművészeket. Rám ügyet se vetve folytatta gondolatsorát: „- Vajh… - kérdezte Pikasszót – mi a titka annak, hogy amikor vonalat húzunk, a kanyarban ne sodródjon ki a ceruza a lendülettől?”
Pikasszó elgondolkodva ült le egy kisszékre. Percekig nem szólt egyikünk sem. Mindannyiunkat szíven ütött a művészettörténet e mindmáig megválaszolatlan, gyötrőn újra s újra felbukkanó kérdése. Végül Pikasszó törte meg a csendet:
- Azthiszem, beleültem egy tubus festékbe. A fene egye meg, pont a narancssárgába. A kedvencem. Most már nem maradt csak kék temperám, pedig azt utálom.
Kilenc és fél év telt el. Egy csütörtöki napon kopott ruhás bácsika lépett a Kretén magazin szerkesztőségi szobájába, kalapját zavartan forgatva kezeiben. Látszott rajta, hogy nemigen forgolódott ő művészi társaságban, képzőművészeti szalonokban. – Kezicsókolom – mondta elpirulva. – Fekete Imre bácsi vagyok, és eztet a papirost hoztam itten. A Pistike küldte, a Kovács Pistike, kilenc és fél éves.
Odaléptem, és egy pillantást vetettem a rajzra. A képregény a papír bal felső sarkából indult, és pont a papír jobb alsó sarkában fejeződött be. Ránéztem a kockákra is. Sehol sem szaladt túl a ceruza a kereten. Nem szóltam. De tudtam, hogy egy új korszak kezdődik. És tudtam, hogy kérdéseinkre a választ ne másoktól várjuk, hanem azt önmagunkban kell megtalálnunk."
Részlet Marabu jövőre elkészülő önéletrajzi regényéből, kifejezetten pont az a fejezet, ahol Kovács Pistikére (9 és ½ éves) emlékezik:"OTT VOLTAM, AMIKOR KOVÁCS PISTIKE (9 és ½ éves) ELINDULT
Ma is jól emlékszem a napra: Kovács Pistikével pontosan 9 és fél évvel ezelőtt futottam össze Lev Nyikolájevics Tolsztoj irodalmi szalónjában, mely helyen megfordult az akkori irodalmi élet minden számottevő szereplője. Lev Nyikolájevics éppen hosszú fehér szakállát próbálta kihalászni tányérjából, amikor az asztalnál Kovács Pistike elfogulatlan közvetlenséggel megszólította: „ – Mester! Mi a titka annak, hogy egy képregény a papír bal felső sarkából indulva pont a papír jobb alsó sarkában fejeződjön be?”
Az asztalnál a csevegés tovább folyt, a többnyire sznob álirodalmárokból álló társaság álirodalmi kérdéseket vitatva kanalazta tovább a zabpehelykásáját (az agg Tolsztoj gróf már nehezen tudott rágni, ezért irodalmi estjein többnyire kását és püréket szolgáltak fel), csak néhányan kaptuk fel a fejünket a kérdésre, amely az irodalmi strukturalizmus egyik leggyötrőbb művészi problémáját vetette fel. Igen, ekkor vettem észre először Kovács Pistikét, aki a fiatalság megalkuvást nem tűrő dacos tekintetével nézett az idős grófra, székén hanyagul hátradőlve, mitsem törődve az asztaltársaság többi tagjával, akik mohón kanalazták az ingyen kását. Lev Nyikolájevics hosszan tünődött a kérdésen. Aztán mélyen maga elé nézett s így szólt: - A fene egye meg, kihűlt a zabkása, és beledermedt a szakállam.
Máig is élőn él bennem a kép, ahogy később, már a szivarozás közben, ott himbálódzik Lev Nyikolájevics szakálla végén a hozzáragadt zabkásás tányér, vádlón emlékeztetve a megválaszolatlan kérdésre.
Kilenc és fél év telt el ezután. Kovács Pistikéről nem hallottam ezidő alatt semmit, nem tudtam, foglalkozik-e még a művészettel, vagy – mint oly sokan másoknak – a mértéktelen abszint élvezet törte-e szét igéretesen induló művészi pályáját. Akkor éppen Pikasszót kerestem fel nyomorúságos emeleti manzárdjában - egy kis mackósajtot vittem neki, májkrémet, kiflit. Tudnivaló, hogy én időközben gazdag és sikeres képregényrajzoló lettem – orosz arisztokraták és mágnások egymással versengve fizettek rubelmilliókat egy-egy dodóepizódomért és púzós karikatúrámért -, de sorsom jobbra fordulása után sem feledkeztem meg nyomorgó művésztársaimról, s egy-egy kis adománnyal, támogatással segítettem őket. Meglepődtem, hogy Kovács Pistikét ott találom. Akkoriban Pikasszó még nem volt híres, alig néhányan ismertük csak föl tehetségét. Egy művészeti vita közepén lehettek, amikor beléptem. Kovács Pistike hűvösen biccentett felém, úgy tűnt nem ismer fel, vagy talán nem akart közelebbi érintkezésbe kerülni velem ő, aki oly mélyen megvetette a félművelt közönség kegyeit hajszoló álművészeket. Rám ügyet se vetve folytatta gondolatsorát: „- Vajh… - kérdezte Pikasszót – mi a titka annak, hogy amikor vonalat húzunk, a kanyarban ne sodródjon ki a ceruza a lendülettől?”
Pikasszó elgondolkodva ült le egy kisszékre. Percekig nem szólt egyikünk sem. Mindannyiunkat szíven ütött a művészettörténet e mindmáig megválaszolatlan, gyötrőn újra s újra felbukkanó kérdése. Végül Pikasszó törte meg a csendet:
- Azthiszem, beleültem egy tubus festékbe. A fene egye meg, pont a narancssárgába. A kedvencem. Most már nem maradt csak kék temperám, pedig azt utálom.
Kilenc és fél év telt el. Egy csütörtöki napon kopott ruhás bácsika lépett a Kretén magazin szerkesztőségi szobájába, kalapját zavartan forgatva kezeiben. Látszott rajta, hogy nemigen forgolódott ő művészi társaságban, képzőművészeti szalonokban. – Kezicsókolom – mondta elpirulva. – Fekete Imre bácsi vagyok, és eztet a papirost hoztam itten. A Pistike küldte, a Kovács Pistike, kilenc és fél éves.
Odaléptem, és egy pillantást vetettem a rajzra. A képregény a papír bal felső sarkából indult, és pont a papír jobb alsó sarkában fejeződött be. Ránéztem a kockákra is. Sehol sem szaladt túl a ceruza a kereten. Nem szóltam. De tudtam, hogy egy új korszak kezdődik. És tudtam, hogy kérdéseinkre a választ ne másoktól várjuk, hanem azt önmagunkban kell megtalálnunk."
Utólagos kritika lehetősége
Remélem, a taj-csi Mester úr nem olvassa a mai Népszabadság Mozaik rovatát, vagy ha igen, akkor nem talál túl sok hasonlóságot az edzőterme és a rajz közt, vagy ha igen, akkor nem véli blaszfémiának az ilyesmit, vagy ha igen, akkor tud uralkodni az érzelmein, és nem fizikai kontaktus útján, hanem csak verbálisan fejezi ellenvéleményét.
A legeslegeslegelső Dodó
Ha már Feki megmutatta, melyik volt az én első képregényem, amit ő rajzolt, leközlöm én is, melyik volt az első dodós képregényem.
Kezdetnek szerintem nem is volt rossz.
Most már én is tudom
Feki a Kockafejen érdekes kultúrtörténeti adatot tett közzé. Érdemes odakattintani és tanulmányozni, mert pont én vagyok benne az adat, de tulajdonképpen engem is meglepett.
Körmöcbánya 1
Nézzünk vissza kicsit az időben: - mi is történt nemrég, a blog előtti korszakban? Hát például felkértek, hogy szervezzem meg hat magyar karikaturista kiállítását a körmöcbányai GAGY fesztiválra. Ez egy évente ismétlődő vidám utcafesztivál, (gagy = geg vagy gá-gá), és ezen alkalomból a Pénz és Éremmúzeum kamaratermében magyar és szlovák karikaturisták rajzait tették ki röhögtetés céljából. A megnyitó beszédem lehet, hogy nem volt túl vicces, viszont olyan súlyos üzenete van, hogy beszakad alatta az asztal.
Íme.
Körmöcbánya, 2008. augusztus 29.
GAGY fesztivál karikatúra kiállítás megnyitó beszéd
"Kedves vendégek, hölgyeim és uraim!
Szeretném már most, rögtön az elején figyelmeztetni önöket, hogy ne várjanak tőlem különösebben izgalmas, érdekfeszítő megnyitó beszédet. Pályám egyik tapasztalata szerint kétféle karikaturista van: az egyik a hallgatag tipus, aki a rajzasztal mellett tud kibontakozni, a másik, aki a rajzban nem eléggé elmélyült, viszont nagyon jól tud beszélni. Tehát ha önök ásítozni kezdenek a megnyitó beszédem alatt, akkor megnyugodhatnak, mert valószínűleg a kiváló, rajzos típushoz tartozom. Viszont ha a beszédem izgalmas és lebilincselő, akkor tessék reklamálni a fesztivál szervezőinél, mivel valószínűleg egy kevésbé ügyes, vacak karikaturistát kértek fel a megnyitóra.
Mindenesetre igyekszem unalmasan beszélni, hogy valamelyest megőrizzem a szakmai hírnevemet.
Amikor a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Pozsonyból engem kért fel, hogy állítsam össze ezt a karikatúra kiállítást, úgy éreztem, a rajzok kiválogatásánál majd különösen kell ügyelnem arra, hogy olyanokat válogassak ki, amik nem csak Magyarországon érthetők, hanem itt, Szlovákiában is. Aztán ahogy nézegettem az összegyűlt rajzokat, rájöttem, hogy ez nem probléma. Mérlegeltem egymás után a rajzokat: ez érthető lesz? Hát persze. És ez? Persze, ez is. Korrupció... Dopping botrány... Szegénység... Ezek csöppet sem egyedi témák. Ugyanolyan bosszantó jelenségek Szlovákiában is, mint nálunk.
Amilyen könnyen megértem én a szlovákiai karikaturisták rajzait, a rajzokban levő humort, az üzenetet, - ugyanolyan könnyen értik itt is a mi rajzainkat. Ugyanazokon a hétköznapi butaságokon nevetünk itt is, ott is. Ugyanazok a gondjaink, bajaink. Persze másként hívják a politikusainkat, - azokat is, akik a hatalom bársonyszékében ülnek, azokat is, akik a szélsőséges jelszavaikat kiáltozzák, - de nekünk karikaturistáknak és olvasóknak egyformán nevetségesek. Szóval könnyű volt a válogatás. Nem kellett félretenni egy rajzot sem. Kiderült, hogy közösek a gondjaink, bajaink, amin nevetni szeretnénk.
Sőt, a karikaturistáink helyzete is nagyon egyforma, ahogy hallom... Itt sincs, és Magyarországon sincsen sajnos hagyományos, megbízható karikatúra újság. A most kiállító rajzolók sem újságoknak dolgoznak, hanem leginkább csak az íróasztalnak, vagy kiállításokra, a saját örömükből. És mi az arány Szlovákiában? Hat jó karikaturista közül hány tud rendszeresen rajzokat publikálni újságokban? Félek, hogy itt se jobb a helyzet. De remélem, egyszer majd rájövünk: ha külön-külön nem megy, hát össze kellene fogni. Olyan minőségi karikatúra lapot kellene alapítani, amit közösen rajzolunk, akár még több ország rajzolói is, és azt a lapot több országban terjeszthetnénk. Talán így több országban együtt akadna annyi olvasó, akiknek megérné rajzolni.
Hiszen a gondok-bajok, amin nevetünk, úgyis közösek. Az emberi kicsinyesség, a harag, a pénzéhség, a szegénység, a korrupció, a hatalomvágy, a gőg, a butaság mindannyiunk országát egyaránt sújtja.
Legyen akkor a nevetésünk is közös."
Íme.
Körmöcbánya, 2008. augusztus 29.
GAGY fesztivál karikatúra kiállítás megnyitó beszéd
"Kedves vendégek, hölgyeim és uraim!
Szeretném már most, rögtön az elején figyelmeztetni önöket, hogy ne várjanak tőlem különösebben izgalmas, érdekfeszítő megnyitó beszédet. Pályám egyik tapasztalata szerint kétféle karikaturista van: az egyik a hallgatag tipus, aki a rajzasztal mellett tud kibontakozni, a másik, aki a rajzban nem eléggé elmélyült, viszont nagyon jól tud beszélni. Tehát ha önök ásítozni kezdenek a megnyitó beszédem alatt, akkor megnyugodhatnak, mert valószínűleg a kiváló, rajzos típushoz tartozom. Viszont ha a beszédem izgalmas és lebilincselő, akkor tessék reklamálni a fesztivál szervezőinél, mivel valószínűleg egy kevésbé ügyes, vacak karikaturistát kértek fel a megnyitóra.
Mindenesetre igyekszem unalmasan beszélni, hogy valamelyest megőrizzem a szakmai hírnevemet.
Amikor a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Pozsonyból engem kért fel, hogy állítsam össze ezt a karikatúra kiállítást, úgy éreztem, a rajzok kiválogatásánál majd különösen kell ügyelnem arra, hogy olyanokat válogassak ki, amik nem csak Magyarországon érthetők, hanem itt, Szlovákiában is. Aztán ahogy nézegettem az összegyűlt rajzokat, rájöttem, hogy ez nem probléma. Mérlegeltem egymás után a rajzokat: ez érthető lesz? Hát persze. És ez? Persze, ez is. Korrupció... Dopping botrány... Szegénység... Ezek csöppet sem egyedi témák. Ugyanolyan bosszantó jelenségek Szlovákiában is, mint nálunk.
Amilyen könnyen megértem én a szlovákiai karikaturisták rajzait, a rajzokban levő humort, az üzenetet, - ugyanolyan könnyen értik itt is a mi rajzainkat. Ugyanazokon a hétköznapi butaságokon nevetünk itt is, ott is. Ugyanazok a gondjaink, bajaink. Persze másként hívják a politikusainkat, - azokat is, akik a hatalom bársonyszékében ülnek, azokat is, akik a szélsőséges jelszavaikat kiáltozzák, - de nekünk karikaturistáknak és olvasóknak egyformán nevetségesek. Szóval könnyű volt a válogatás. Nem kellett félretenni egy rajzot sem. Kiderült, hogy közösek a gondjaink, bajaink, amin nevetni szeretnénk.
Sőt, a karikaturistáink helyzete is nagyon egyforma, ahogy hallom... Itt sincs, és Magyarországon sincsen sajnos hagyományos, megbízható karikatúra újság. A most kiállító rajzolók sem újságoknak dolgoznak, hanem leginkább csak az íróasztalnak, vagy kiállításokra, a saját örömükből. És mi az arány Szlovákiában? Hat jó karikaturista közül hány tud rendszeresen rajzokat publikálni újságokban? Félek, hogy itt se jobb a helyzet. De remélem, egyszer majd rájövünk: ha külön-külön nem megy, hát össze kellene fogni. Olyan minőségi karikatúra lapot kellene alapítani, amit közösen rajzolunk, akár még több ország rajzolói is, és azt a lapot több országban terjeszthetnénk. Talán így több országban együtt akadna annyi olvasó, akiknek megérné rajzolni.
Hiszen a gondok-bajok, amin nevetünk, úgyis közösek. Az emberi kicsinyesség, a harag, a pénzéhség, a szegénység, a korrupció, a hatalomvágy, a gőg, a butaság mindannyiunk országát egyaránt sújtja.
Legyen akkor a nevetésünk is közös."
Most politizáljunk egyet
Politikai pártállásom szerint pesszimista vagyok. Ahogy körülnézek az országban, mi pesszimisták százalékarányban jóval felette vagyunk a parlamenti küszöbnek. Sőt. A parlamenti többséget is simán megszerezhetnénk.
Ezt meg ki rajzolta?
A rajzoló néha igyekszik támaszkodni az egyetemes emberi műveltség darabjaira, reménykedve, hogy az olvasók is már oda vannak támaszkodva.(Érdemes rákattintani a képre, hogy a gombolyagos cica is jól látszódjon.)
Hogy születik a rajzocska?
Nemrég valami rajzot akartam készíteni a titkosszolgálattól kiszivárgott megfigyelési ügyről, meg az információs hivatalba betelepített kémprogramról, és ezekről az ügyekről. Volt valami jó kis ötletem falóval kapcsolatban, neki is álltam, de olyan kacifántos és áttételes lett volna a poen, hogy inkább hagytam az egészet. De a falovat csinosnak találtam, úgyhogy körülötte mindent kiradíroztam, őt meghagytam. Hátha még jó lesz valamire.A minap jött egy cikk, illusztrálásra. Budapest városépítészete a téma.
Ránéztem a rajzasztalon heverő szemétkupacomra, megláttam az ott kallódó falovacskát. Hopp, már meg is volt a kép a fejemben. A kész rajz pedig ma jelent meg.
Hát így születik a rajzocska.
Még Dodót? Még?
A nép azt mondja, Dodót akar. Hát ha kér a nép, én most adok neki.Viszont a Dodókkal kapcsolatban valami fanyar keserűséget hordozok magamban már jó ideje. Hát akkor most jöjjön a vallomás.
Éveken át kérdezték, erőltették, ismételgették a dodórajongók, bárhol, ahol belebotlottam valamelyikükbe, vagy ők belebotlottak az én ímél címembe, hogy "Miért nincs már dodós könyv?" "Mikor készül el a dodóskönyv?" "Lesz-e dodóskönyv?" "Hol késik már az a dodóskönyv?"
Tudtam én persze, hogy tartozom azzal a hazának és az egyetemes emberi kultúrának, hogy a Kreténben éveken át szétszórva megjelent Dodókat albumba rendezve hagyom örökül, de hát azt is tudtam, mi munka az album összeállítása, és mekkora pénzbe van egy könyvkiadás. Végül Dodó ügyben már akkora volt rajtam a nyomás, hogy belevágtam.
Sok Dodó volt már akkoriban, úgy döntöttem, ilyen irdatlan mennyiséget legjobb lesz két kötetbe rendezni. Az első dodóskönyv megjelent, csinos lett, jó lett.
És itt kezdődött az én lelki bajom. Jó, persze, tudom, hogy a terjesztés szervezése katasztrofálisan rossz volt, de a legtöbb Dodó rajongó mégiscsak Kretén olvasó, és a Kretén magazinból és honlapból értesülhettek, hogy íme, megjelent a várva várt dodóskönyv. Szaladtak megvenni? Szaladtak megrendelni? Hát nem. Teltek a hónapok, és a dodóskönyv, a maga nem is nagy példányszámával, ott halmozódik eladatlanul. A második kötet evvel persze már megszületése előtt elhalt.
Szóval ha mostanában azt hallom valakitől, hogy "Még Dodót, még!", fanyarul csak arra gondolok, hogy tényleg? Tényleg kell? Mi rá a bizonyíték?
Mostanában már nem is rajzolok Dodókat.
Talán majd ha egyszer múlni fog a csalódásom, akkor újra nekiállok. Úgy mint régen: csak a saját magam kedvére.
Titkos fotó kecskesajt dílerekről
Ma reggel megint hozzájutottam a heti kecskesajt adagomhoz. Jó sok pénzbe van, de nem tudok leállni. Minden héten egy "A---" fedőnevű díler szállítja. Emlékszem, amikor beetetett: csak kóstolókat hozott, fokhagymásat, petrezselymeset, natúrt. Hát, rákattantam. Most már mélyen a pénztárcába kell nyúlni, de mit tegyek, függő lettem.
Ma reggel találkoztam az előállítóval is. Kihasználtam a ritka lehetőséget, és távolról készítettem egy titkos fotót.
Békési Joe és Zsoldos Péter beszólt
Több kedves kollégám is megtisztelt azzal, hogy blogjukon hírt adtak az induló Marabu BlogLapról. Sőt, ketten a hírt "Marabu Dodóval" című, immár a művészettörténet klasszikusaiként számontartott portrékarikatúrával is díszítették.Meg vagyok hatva.
Arról ők persze nem tehetnek, szegények, hogy nem sikerült nekik visszaadni a belőlem áradó férfiasan nyugodt, mégis kellő erélyű határozottságot mutató zeuszi kisugárzást. Talán majd máskor.
(klikk a képekre!)
A befutó rajz
Eldőlt a verseny. Magától a legfőbb Illetékestől tudtam meg, hogy a HVG korrupciós témájú cikkéhez megjelenésre kiválasztott rajz ez lett. (Azt persze nem tudhatjuk, azért-e, mert vicces - vagy pedig egyszerűen folthatásként jobban mutat a sok szöveg közt.)
Irodalmi jegyzet
Broáfka Ottokár, a Kretén magazin főszerkesztője levelével zaklatott az imént, amelyben arra hívta fel a figyelmemet, hogy a "Bováriné én vagyok" szövegű kaming autot nem Mópászán mondta, hanem Flóber.
Nos igen, igen én is jól tudom, kedves Broáfka Ottokár, hiszen nem vagyok hülye, ugyebár, hogy ő IS mondta. Sőt, megengedem, ő mondta előbb. De rögtön utána Mópászánt is mondta, és én ERRE a mondásra gondoltam. Lehetséges, hogy amikor Mópászan mondta, akkor kevesebben voltak körülötte, és ezért nem terjedt el az irodalomtörténetben ennek a híre. Viszont én akkor is tudom, mert nekem diplomám van irodalomtanításból, és ha akarom, egyest is adhatok neked.
Tehát: előbb gondolkodj, kedves Ottokár s majd csak utána szólj, mert így sajnos csak lejáratod magad a félműveltségeddel.
Nos igen, igen én is jól tudom, kedves Broáfka Ottokár, hiszen nem vagyok hülye, ugyebár, hogy ő IS mondta. Sőt, megengedem, ő mondta előbb. De rögtön utána Mópászánt is mondta, és én ERRE a mondásra gondoltam. Lehetséges, hogy amikor Mópászan mondta, akkor kevesebben voltak körülötte, és ezért nem terjedt el az irodalomtörténetben ennek a híre. Viszont én akkor is tudom, mert nekem diplomám van irodalomtanításból, és ha akarom, egyest is adhatok neked.
Tehát: előbb gondolkodj, kedves Ottokár s majd csak utána szólj, mert így sajnos csak lejáratod magad a félműveltségeddel.
Tudományos kitekintés
AZ ŐSDODÓKUTATÁS SZÉP NAPJAIprof. Tassentücher Timót okl. régészprofesszor tudományos naplójából
2004. március 1. csütörtök
16 órás autóút után végre megérkeztünk az ásatások színhelyére. Expedíciónk a tudomány régi kérdésére keresi a választ: vajon éltek-e már Dodók a plejsztocénban, esetleg a karbonkadmiumban, vagy pont fordítva? Sajnos vacsoraidőben kiderült, hogy egész úton a cseresznyés lepényemen ültem. Nem baj, feltekertem, és úgy ettem, mint a palacsintát.
A többiek nagyon irigykedtek, mert nekik csak lepényük volt.
március 2. másnap
Ma reggel kilátogattam az ásatások helyszínére, egy vízmosásba. Amikor a földtani rétegek fölé hajoltam, megcsúsztam és beleestem a vízbe. A hullámok egészen a torkolatig sodortak, csak vacsoraidőben sikerült visszajutnom a táborba.
Grízestészta volt, de a többiek már az én adagomat is megették, mert nem számítottak arra, hogy túlélem a kalandot.
március 3. csütörtök utáni második nap
Ma megejtettük az ásatások helyszínén az első kapavágást. Szerencsére sikerült gyorsan bekötözni és fertőtleníteni lábamon a sebet, de most nem mozoghatok. A tábori orvos a gyógyulás érdekében diétát rendelt számomra.
A többiek hurkát vacsoráztak. Én is szeretem a hurkát.
március 8. megint csütörtök
Szenzációs felfedezés! Délelőtt egy hatalmas, megkövesedett dinoszauruszürüléket találtunk. Ahogy az ecsettel óvatosan letisztogattam, és megemeltem, alatta egy több millió éves dodólenyomatra bukkantunk. (fig.1.) Lelki szemeim előtt látom a történelmi jelenetet: ahogy az ősdodó rója mitsemsejtő ősi sétáját, midőn egy reázuhanó gigantikus ősdinoszauruszürülék csapdába ejti, s konzerválja őt a későbbi történelmi korok tudományos kutatását szolgálva. Aranybetűs nap ez a Tudomány történetében!
Ma nem vacsoráztam, nem volt étvágyam. Pedig hurka volt. Ma is.
Meg volt még egy kis maradék lepény is, de azt se kívántam.
március 14. csütörtök előtti nap
Újabb szenzáció! Egy hatalmas dinoszaurusz medencecsont maradványa alatt újabb dodóleletre bukkantunk! Rekonstrukciónk szerint egy ősdodó mitsemsejtő őssétáját végezhette, midőn egy dinoszaurusz ráült, majd hirtelen kihalt, az ősdodó pedig ottmaradt alatta beszorulva néhány millió évig. Aranybetűs ez a nap a tudomány történetében! Igaz, az ősdodómaradvány kicsit lapos, de feltekertem mint egy palacsintát, és úgy vittem vissza a táborba. (fig.2.)
Egyébként pont palacsinta volt vacsorára, pedig úgy volt, hogy grízestészta lesz. Minden szempontból nagyszerű nap ez a tudomány történetében!
március 16. csütörtök után
Ma is sokat ástunk, de nem találtunk semmi különöset, csak kavicsokat, meg két vakondokot. Nem ősvakondok voltak, mert egészen frisseknek tűntek, ezért visszadugtuk őket a földbe.
Hurka volt vacsorára. Ettem két májasat, meg egy véreset. Volt repeta is.
március 17. nem messze csütörtöktől
Dinoszaurusz lábnyomokra bukkantunk. Vajh hoz-e újabb meglepetést a dodókutatásban ez a lelet?
(Grízestészta. Repeta is volt, de nem kértem.)
március 18. kicsit messzebb csütörtöktől
Szenzáció! Szenzáció!
Az egyik dinoszaurusz lábnyomban egy összelapított ősdodóra bukkantunk!!! Csodálatos épségben maradt ránk ez az őslenyomat! Már három ősdodóra bukkantunk, ebből egy gömbölyű, kettő meg lapos. Aranyb. nap ez! Lelki szemeink előtt megjelent a magasztos kép: amint a prejurakambrium vöröslő alkonyi ősnaplementéjében egy ősdodó könnyű kis esti őssétáját végzi, amikor dübörögve átvonul fölötte egy itatóhelyére igyekvő dinoszaurusz csorda.
A megkövesedett dodómaradványt élire állítottam és úgy gurítottam vissza a táborba. (fig.3.) Épp vacsoraidőben érkeztem.
(részlet a Hé, Dodó! c. könyvből - Adoc-Semic, 2006.)
Lássuk a Dodót!
Mópasszan azt mondta, hogy ő a Bováriné. Kár, mert ezt én szerettem volna mondani. Na mindegy, most akkor inkább azt mondem, hogy a Dodó én vagyok.Remélem, ez is van olyan szellemes bonmot, mint amilyen a Mópasszané.
Színelemzés
Tegnap (szept. 22. hétfő) sem jártam jobban a Népszabadság Mozaik rovatával. A tócsa sárga színe nyomtatásban elég gyengén látszik úgyhogy az olvasóktól megkívántatik egy afféle rutinos humorkódolás, hogy rögtön jöjjön a poen.
Színvesztés
Ajaj. A Népszabadság Fórum rovatában ma megjelent rajzomból valahol kifolyt a szín. Na jó, eredetiben sem volt túl tiritarka, de nyomtatás közben a meglévő kis szépia is felszívódott. A színekkel mindig baj van.
Talán kisérletezni kellene kifestőjellegű karikatúrákkal. Szép fehér, vonalas rajzok, amit az olvasók színezgethetnének maguk, például utazás közben.
Őszi-Marabu szerzőpáros
Egyszer Őszi Zoli küldött néhány meseillusztrációt, hogy hencegjen vele, ő miket tud. Nem bírtam magammal, úgy éreztem, ki kell egészíteni őket poennal, hogy már értelme is legyen, így született 3-4 darab Brehm mesék című közös alkotás. Persze nem jelentek meg sehol, Őszi Zoli nagy megkönnyebbülésére. Ő nem olyan közösködő fajta. Egyszer voltam náluk, de akkor se hagyta, hogy beleigyak a sörébe.
Ő tehet az egészről
Hát most bemutatom azt a bátor lelkű férfiút, akinek hosszas, fáradhatatlan piszkálódása és toszogatása vezetett el végül oda, hogy belevágtam a bloggolásba. Őszi Zoltán. Aki amióta januárban belekezdett a saját blogjába, állandóan levelekkel zaklatott, hogy én már miért nem. Még a blogjába is beleszerkesztett: "Ezt a blogos újságírást Marabunak találták ki, csak Ő ezt még nem hiszi el. Valahogy meg kellene győzni, hogy nem csak kishazánknak, de az egyetemes emberi kultúrának is tartozik annyival, hogy ne zárkózzon be a Vác határában található 14 hektáros, úszómedencés, golfpályás birtokára, csak azért mert Ő ezt megszolgálta, és Őt hagyjuk már békén! Régóta levelezek vele ebben az ügyben, ugyanúgy, ahogy a mesekönyve ügyében is... de nagyon makacs. Az utóbbi leveleiben már káromkodik is rám és verőlegényekkel fenyegetőzik....mert ő nem elég izmos a verekedéshez. Én meg paraszt gyerek vagyok, kapanyéltől megkérgesedett kezekkel...." Hiába hessegettem el, kitartó bögölyként újra és újra felbukkant, hogy esküdözzön nekem, a világ kiváncsi arra, milyen izgalmas események váltják egymást egy karikaturista életében, és hogy a lelkes olvasók művészi vallomásaimból szeretnék megismerni az alkotómunka belső műhelytitkait. Hiába védekeztem azzal, hogy az utolsó izgalmas esemény az életemben tavaly történt, amikor a vécében leszakadt a tisztítószeres polc, és elrepedt a vécétartály teteje, ráadásul a karikaturista szakmáról kábé olyan okosan tudnék hozzászólni, mintha egy tehenet faggatna a bendő, a recésgyomor és az oltógyomor emésztőfolyamatbeli összefüggéseiről. Nem, nem. Ő nem tágított. Jöttek az íméljei, míg végül szeptemberben nem bírtam tovább, és elkezdtem a blogom. Most örül. Most ilyen tréfás íméleket szokunk váltani:
- Na, mester, néhány nap alatt 300 fölé ment a látogatottságod ! Ez azért visszajelzés. nem ?
- De az is sokat segített, hogy én már kétszázhatvankilencszer ráklikkeltem az oldalamra.
- Erre, vagy valami hasonló poenra számítottam. Öregszel, kiszámítható vagy. És atletában csúnya.
- Mi munka volt, míg azt az atlétát felkutattam a fotózáshoz! De hát ilyen a művész élete. Szűntelen izzás, lobogás, és szekrényaljakban turkáklás atléták után.
Szóval, Őszi Zoltán. Aki tehet róla.
Népművészet
Tábla a közeli középiskola kerítéséről. Vagy csak hülye szójáték, vagy mély társadalmi kórkép jegyzet.
Szeptemberes
Na hadd legyen egy kis szociáldemagogikus rajz is itt, az olyat mindig is szeretik olvasni a népek. Különben is, bármikor, amikor azt hittem, hogy most kissé túl szociáldemagógra sikerült a rajzom, az élet mindig rámcáfolt, hogy dehogyis, dehogyis, te kis naív. Onnan, a fotőjből nézve szociáldemagóg. Innen, a hokedliről már nem is annyira.
A ba-ba ne-ve
És most néhány szó a létező szocializmusról, amelyben már hat éves korunkban megtanultuk, mi a baba neve, és miképp kell ehhez hozzáállnunk. Viszont azt is tudtuk, ha felnő, mi lesz.
Vagyis: szemelvény kedvenc olvasókönyvemből.
Lel-et
Ohohohó, mire leltünk a minap! Egy réges-régi olvasókönyvre leltünk a hatvanas-hetvenes évekből. Még most is itt élnek bennem ezek a képek, a kis szövegek, olvasmányok. (Rajzok: Rogánné Szabó Ágnes és Rogán Miklós)
Feleségem évtizedekig fölemlegette azt az esetét, amikor a betűtudományokba mélyedve egyszercsak valami rettenetes buktatóba botlott az olvasókönyvben: ez pediglen a "lel" szó kiolvasása volt. Otthon házi feladatos olvasáskor küszködött ezzel a szóval, és mindig csak "le-hel" jött ki belőle. Már az anyukája is kétségbeesetten ismételgette: Margitka, hagyd a könyvet, nézz rám, és csak mondjad: lel! És Margitka kétségbeesetten ismételgette: lehel... le-hel...
Évtizedek múlva is még mindig magában hordozta az emléket. (Csillagjegy: rák, na ugye.)
Gyönyör volt most a könyvet újra kézbe venni és lapozgatni.
Reklámműsor, pedig nem is
Kevesen tudják, hogy Marabuként a reklámszakmában is próbálkoztam. A Kretén magazin vásárlásra buzdító önreklámjában vállaltam aktív szerepet. (Szerettem volna parfőmös reklámban is szerepelni, de még nem telefonáltak vissza.)
Hozzáértő olvasóimnak felhívom figyelmét legkisebb lányom, Liza értő és belülről átélt szerepformálására.
A reklám szövege pedig:
Róbert szigorú nevelési elveket vall. Éppen ezért fizetett elő a Kretén magazinra, mert amíg a gyerek eztet olvassa, addig se drogozik, nem sprézik a házfalakra és nem beszél szemtelenül az idős nénikkel, mint ezek a mai fiatalok. Fizessen elő ön is a Kretén magazinra! Amíg ön a Kretén magazin mulatságos oldalait olvassa, addig ön se drogozik, nem sprézik rá a házfalakra és nem beszél szemtelenül az idős nénikkel, mint ezek a mai fiatalok.
Egy kis Kiss
Természetesen EZ a kedvenc Kiss epizódom. És természetesen Kiss itt is néma, mint a Pé a Psmithben.
B-O-R-S
Családi ebéd a szülői házban, nagymamánál. Kacsasült párolt káposztával. A B-O-R-S a májgombóc levest kisérte. (Vagy májgaluska? Na, erre rá kell kérdeznem.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
