Előző Hetek

Ahogy szó volt róla, a Hetek című hetilap előző számában beszélgetés jelent meg karikaturista énemmel. (A méheket kedvelő énemmel majd a Magyar Méhész c. lapban ismerkedhetünk meg.) ( Majd.) A lap már nem elérhető, legfeljebb csak a könyvtárakban, úgyhogy engedélyt kértem, hogy itt is megosszam a világgal azokat a lódításokat és szépítéseket, amiket szokik mondani az emberfia, ha mikrofont dugnak a szája elé. (A riporter Szobota Zoltán volt.)


A poént nem lehet márványba faragni
– mondja MARABU, a Pulitzer-díjas karikaturista

Szobota Zoltán: Honnan jött a Marabu név?
Az a név, amit otthonról hoztam nem volt kifejezetten művésznév. Bár, ha a mai fejemmel belegondolok, pont az lett volna a dolog bukéja, ha megmaradok Szabó László Róbertnek, mert ez annyira hétköznapi, hogy egy idő után ezzel tűntem volna fel. Aki még emlékszik a Kék fény című bűnügyi magazinra, az persze beláthatja, hogy a 90-es évek elején nem csengett olyan jól a Szabó és a László szorosan egymás után. Persze külső késztetések is közrejátszottak. Életem egyik emlékezetes jelenete volt, amikor bevittem a mappámat a HVG főszerkesztő-helyetteséhez, Horváth Zoltánhoz, aki átnézte a rajzaimat, és megmondta, hogy miért rosszak úgy, ahogy vannak. Nagy meglepetésemre mégis látott bennük fantáziát, de melegen ajánlott kiegészítésként egy művésznevet.

De miért nem Kócsag, vagy Tobzoska?
Eredetileg Ernő volt a becenevem, tudniillik, ha már László és Róbert, akkor miért ne Ernő is. A Marabut ösztönszerűen adtam magamnak, úgy jött, mint egy poén, aztán beleragadtam. Jó volt, mert három szótagos, amit szeretek, mélyek a magánhangzói, és egy ronda, kopasz, különc, dögevő, a világon mindenütt ismert madár képét sejteti. Ilyen nemzetközi névvel már bátran nekifutottam a külföldi karikatúra pályázatoknak is. Ám a „Robert Laszlo Szabo, alias Marabu” aláírású leveleimre legjobb esetben is csak olyan megszólítással kaptam válaszokat, hogy „Dear Mr. Marabu Alias”.

Ha nemzetközi karrierje önhibáján kívül tört is derékba, 2007-ben idehaza kapta meg az újságírás legmagasabb szakmai elismerésének szimbólumává vált Pulitzer emlékdíjat. Ez gondolom jelentett némi bátorítást.
Ezelőtt jó pár évvel jobban örültem volna neki, akkor még nagyon vágytam a biztatásra. Egy ilyen díj nagyon motivált volna. Most szerencsém volt, mert két olyan nagyágyúban jelenek meg rendszeresen, mint a Népszabadság és a HVG. Az is lehet, mondjuk, hogy a díj képi kategóriájában rég volt már karikaturista, és éppen én voltam kéznél. De azért remélem, hogy szakmailag is indokolt volt a döntés.

Milyen szaki a karikaturista: grafikus, humorista, társadalom-kritikus?
Ezek mind, és még nem árt, ha humanista is.

És mitől szól nagyot a rajza?
Ha ezt olyan könnyű lenne megmagyarázni, akkor tanítani is lehetne.

Miért, nem lehet?
Hát nem. Egy kezdő rajzolóval maximum annyit tehetünk, hogy műhelymunka keretében hagyjuk célokat és benyomásokat szerezni, és néhány év alatt csiszolódik az, amije van. De nem lehet megmondani neki a tutit. Van olyan rajzoló, akinek a képi világa elképesztően vacak, rajztanár általános iskolában kidobná az ablakon, de én így szeretem, és nevetek rajta, mert működik, amit kitalált. És ha azt a poént egy sokkal jobb képességű grafikus rajzolná meg, nem durranna. A karikaturistában összeolvad a rajzi és a humor világa. Sok túlrajzolt, gyönyörű grafikás karikatúrát, mesterművet láttam, aminek semmi értelme nem volt, mivel azt a kis fürge, fickándozó valamit, amit poénnak hívunk, nem lehet márványba faragni. Arról nem is beszélve, hogy egy jó rajzolónak átjön a személyisége a rajzain. És ha rossz a személyisége, akkor az jön át. Márpedig egy karikatúrát elsősorban szeretni kell. Nem kérdés, hogy Leonardo da Vinci zseni volt-e, igaz? De a női portréit mégsem tudom elviselni, furcsa, idegen, zavaró hangulat árad belőlük. Ez az icipici karikatúrával is így van. Ha szerethető, akkor rászokik az olvasó, és egy idő után keresi, ha nem szerethető, akkor hiába minden.

Napi szinten gyártja a poénokat, és mindig van új ötlete. Honnan inspirálódik? Egyáltalán: elfogad kézi vezérlést, vagy jó tanácsokat?
Nem szeretem, ha súgnak, mert abból általában fals dolgok jönnek ki, valahol bicegni fog a végeredmény. Sokféleképpen lehet karikatúrát csinálni. Amerikában úgy működik, hogy más az ötletember, más a rajzoló, és más a szerkesztő, akik együtt dolgoznak és abból lesz a termék. És ebben a munkamódszerben bárkivel helyettesíthető az egyéniség, de kétségtelen, hogy nagy mennyiséget lehet produkálni rövid idő alatt. Magyarországon nem ez a szokás. Nálunk a karikatúra annyira erősen szubjektív műfaj, hogy sokszor még én magam sem tudom, hogy mi lesz az ötletből, amikor nekilátok rajzolni. A poént valami kis feszültség hozza elő, ami köztem, és a világ között keletkezik, és ebből ugrik ki, mint egy szikra, a geg. Az én rajzaim nem csak attól élnek, hogy van bennük humor, hanem hogy azt olyan figura mondja, akit én rajzoltam meg, abban a környezetben, ahogy én elképzeltem, és olyan gesztusokkal, mimikával, ahogy én szoktam. Más vonalaival lehet, hogy elveszne a hangulat, és vele a humor.

Számos művészember azért volt kénytelen civil foglalkozást választani, mert a tehetségéből nem tud megélni. Önnek akkora szerencséje volt, hogy ezt a fázist kihagyhatta?
Nálam pont fordítva alakultak a dolgok. A Kádár-érában könyvtáros voltam, ráadásul férfi könyvtáros, ami különleges kiváltság volt akkoriban, hiszen a férfi könyvtárosból lett először a csoportvezető, aztán az igazgató nagy íróasztallal. 87-ben gondoltam egy merészet és elmentem újságkihordónak, hogy a nap hátralevő részében rajzolhassak. Akkor még nem nagyon volt glasznoszty, még nem rengett látványosan a rendszer, viszont volt már családom, akiknek zsömlét és tejet kellett venni. Azt hittem, megcsináljuk a nagy magyar képregényt, de nem nagyon volt hol megjelenni. Meglehetős szegénységben éltünk, alig kerestem, bár abban az időben nem ugyanazt jelentette a nyomorgás, mint most. Aztán nemsokára elkezdtek megjelenni a kis helyi, megyei lapocskák, országos terjesztésű vicclapok, amikbe azt rajzoltunk, ami csak eszünkbe jutott, és nem ült senki a szánkra, nem volt fölöttünk kiadó. Mértéktartási öncenzúrát ugyan gyakoroltunk, de a magyar rajz amúgy sem volt soha olyan laza és kemény, mint mondjuk a francia vagy akár a román.

Akkoriban a Ludas Matyi volt az egyetlen nagy példányszámú vicclap. Fel sem merült, hogy ott bontogassa a szárnyait?
Kezdő voltam még, ráadásul az egész szerkesztőség egyszer csak puccs-szerűen kilépett, és a „privatizált világba, privatizált lapot” vezérelv mentén megcsinálták az Új Ludas című orgánumot, amely a régi olvasók tömegeit szerette volna áthódítani. A Hírlapkiadónak tele lett a gatyája, sebtében megkereste a karikaturisták nagy öregjeit, akik politikai nézeteik, vagy egyéb kizáró okok miatt korábban soha nem kerülhettek be a laphoz, plusz leigazolt néhány tehetséges fiatal rajzolót, hogy velük indítsa újra a régi Ludast. Ezáltal a 90-es évek elején pontosan az történt a karikatúra szakmában, ami a politikában is lejátszódott: széthasadt a tábor.

Ha már a rendszerváltásnál tartunk, mennyire változott meg az elvárás a karikatúristák felé, meddig lehetett tabuk nélkül lövöldözni?
A karikatúrának még volt néhány jó éve közvetlenül a változások után. Abban a pezsgő időszakban tabuk omlottak le, titkok tárultak fel, szabadon lehetett beszélni, és rajzolni. Aztán beindult az ideológiai háború, kiderült, hogy tétje van annak, melyik hírműsorban vagy lapban, mi jelenik meg, vérre mennek a dolgok. Szép lassan minden rákerült egy-egy sínpályára, minden le lett butítva jókra és rosszakra, és ez a karikatúrának is nagyon betett. Például a Hírlapkiadónak eszébe jutott, hogy van egy Ludas Matyija, ahol mindenki azt rajzol, amit akar, ezért érzékeltették velünk, hogy gyerekek, ti csak alkalmazottak vagytok, nem rendelkeztek korlátlan szabadsággal. Nekem komoly dilemmát okozott, hogy kiszolgáljam-e ezt a végső soron akceptálható igényt, hogy a kiadó beleszólhat a tartalmi kérdésekbe. Én inkább onnantól kezdve nem rajzoltam politikai karikatúrákat, csak a hétköznapi életről szóló vicceket.

Aztán jött a kapitalizmus, és mindkét Ludasnak befellegzett…
Megjelentek a bulvármagazinok, a kereskedelmi csatornák és úgy általában a multik, amitől megváltoztak a szórakozási szokások. Egy idő után már senkit sem érdekelt, milyen viccek vannak a Ludas Matyiban, mert sokkal szaftosabb dolgokat olvashattak a bulvárlapokban. Mire észbe kaptunk, egy olyan médiastruktúra tokosodott be, ami ma már szinte megbonthatatlan, és ugyanez történt a politikában is. Létrejöttek a pártközpontok, pártkasszák, hátországok, és egyszer csak azt vettük észre, hogy valami olyan világba érkeztünk, amiből elvileg éppen kifelé tartottunk.

És nem lehetett kajakra betámadni a hazug, képmutató elitet?
A 90-es évek közepétől már nemigen. Az igazán kemény, szemtelen poénok csak kisebb vicclapokban jelenhetnek meg, amiknek gyakorlatilag nincs piaca, pedig eleinte még ingyen rajzoltunk nekik, hogy legyen fórumunk, ahol nincs kötve a kezünk. Ma is ilyenekben találhatóak a legbrutálisabb kritikák, csak az általános elsekélyesedés és a pártosodás őket is utolérte. A baloldalt vagy a kormányt nem csak úgy lehet kritizálni, hogy a rajz poénja a népzsigerelő Gyurcsány fél méteres kampós orra. Ez nem humor, hanem csak indulatlevezető rugdosódás.
Egyébiránt elképesztő számomra, hogy ma is mekkora piaca van a kis költségvetésű, obszcén vicclapoknak, ahol a szexet és a politikát brutális trágársággal ábrázolják. A múltkor álltam az újságosnál, hogy a kislányomnak vegyek egy mesefüzetet, és előttem egy kedves, nett, aranyos babakocsis anyuka három félét is vásárolt ezekből a legorrbavágóbb vicclapokból. De hát ilyen együgyűnek és brutálisnak kell lenni egy lapnak, hogy az olvasók tartsák el?

A magyar humor egykor világhírű volt. Miért zuhant ekkorát az igényszint?
Sajnos eltűnt az a klasszikus polgári kultúra, amikben ezek a viccek éltek. Bár én inkább a melós és a falusi humort ismertem, de hát azok sem voltak ám sekélyesek és alpáriak, mint azok, amiket mostanában látok. Van egy szép haiku, ami azt mondja: "amit nem emelsz, szűntelen süllyed". Nézzen körül: minden süllyed, és a kultúra, és benne a humor szintje is. Ha néha véletlenül rápillantok a tévére, elképedek, milyen mennyiségben kapják az emberek az igénytelenséget. Ahogyan a filmes igényt, a nevetést is lehet nevelni. Ha egyre színvonaltalanabb, infantilisabb humorral megvert filmekhez szoktatjuk a nézőt, akkor egy idő után nem vágyik mélyebb gondolatokra, és nem is érti őket. Az összefüggéseket, kontextusokat már meg se látja. A 90-es évek elején hazánkba áramlott amerikai mozifilmek vetítésénél eleinte még kínos feszengés volt a nézőtéren az infantilis, óvodás színvonal miatt. Eltelt 15 év, és a mostani fiatal generáció önfeledten nevet ugyanezeken a bárgyú poénokon. Nekem ez megrázó élmény.
Hozzá lehet szokni a semmihez és el lehet fogadni valóságként. És ebben a folyamatban először nem az alantas és a brutális jön, hanem a sekélyes. Részben ez is a karikatúra halálához vezet, mert a humor megértéséhez mégiscsak ész és szív kell. A börleszkhez is.

Mindezek fényében Ön szerint van jövője a csiszoltabb, fineszesebb humornak?
Ha a létjogosultságát nézzük, akkor igen, de ha anyagi szempontból közelítjük meg, akkor azt kell mondanom, hogy az olvasók cserbenhagyták azt a humort és karikatúrát, ami egy szint alá sosem merészkedett. A gondolkodtató vicclapokat ma már nem veszik meg az emberek. Örülnek, ha látnak egy-egy jópofa karikatúrát valami napilapban, vagy az interneten, de pénzt külön erre a célra nem áldoznak. Kaptam olyan felkérést, hogy rendszeresen rajzoljak internetes portálokra. Mondták a szerkesztők, hogy olyat kéne, amit a látogatók továbbküldenek a levelezési listájukra, a haverjaiknak e-mailben. De hát ehhez az kell, hogy a képen nő legyen, kétszázas mellbőséggel, esetleg sörrel, és a poén az legyen, hogy "lófasz"! Én ilyet inkább nem. Arra hiába vágyunk, hogy a mélyfilozofikus, babérkoszorús, magvas üzenettel bíró rajzokat küldjék tovább.

Ha komolyan gondolta, hogy a politikai piszkálódásoktól a hétköznapok valóságába nyergel át, akkor jelenleg miért a politikai humorból él?
Egy karikaturista sokmindenfélét csinálhat, a dolga alapvetően nem csak a politikai karikatúrák készítése. Bár persze lehet ennél is megmaradni. Az én világomat nem ez határozza meg, de az elmúlt néhány évben úgy alakult, hogy azok a megbízható lapok, melyekre építhetek, és amelyek beleszólás és kézi vezérlés nélkül közlik a rajzaimat, elsősorban közéleti karikatúrákra tartanak igényt. Egy időben naponta rajzoltam aktuálpolitikát a hvg.hu-ra, de annyira észnél kellett lenni, figyelemmel kísérni a napi tematizáló eseményeket, hogy szűk egy év alatt iszonyúan elszomorodtam, elfáradtam tőle. Rettenetesen zavar a buta politizálás, a buta, vagy talán inkább manipuláló politikusok serege, és nagyon nehéz úgy reflektálni valamire egy rajzban, hogy tudom: nem is ez az igazi esemény, hanem ami mögötte van. A háttérben megbújó sokszoros áttéteket viszont nem lehet papírra vinni, mert a karikatúra egyszerű műfaj, nem lehet lábjegyzeteket csatolni hozzá, ránéz az ember, villan egyet és kész. Ha meg nem villan, akkor... Na jó, akkor majd holnap fog.

_____________________



Egy lentebbi bejegyzésemnél Gabaly hozzáfűzi, nem szoktam én ilyet rajzolni, és a beszélgetésben valóban gőgösen elutasítom a mélyen dekoltált hölgyek tollhegyemmel illetését.
Na, ez azért nem egészen így van. Mint tudjuk, a beszélgetéseket szerkeszteni muszáj, így néha egy-egy gondolat lerövidül, kicsit elhajlik, egy kicsit az olvasók lelki világához van igazítva. Mint:

1. (ez lett volna tulajdonképpen a legkifejezőbb változat, na de ilyet azért nem illik mondani, úgyhogy mégsem ez):
"Mondták a szerkesztők, hogy olyat kéne, amit a látogatók továbbküldenek a levelezési listájukra, a haverjaiknak e-mailben. De hát ehhez az kell, hogy a képen nő legyen, hatalmas dudákkal, esetleg sörrel, és a poén az legyen, hogy "Lófasz!" Én ilyet inkább nem. Arra hiába vágyunk, hogy a mélyfilozofikus, babérkoszorús, magvas üzenettel bíró rajzokat küldjék tovább."
2. (ez lett volna a mérsékeltebb, közölhető szöveg, ami mégiscsak illedelmesebb):
"De hát ehhez az kell, hogy a képen nő legyen, hatalmas dudákkal, esetleg sörrel, és a poén az legyen, hogy B! K! F! vagy P!"
3. (miután kellett egy kicsit szelídíteni a kifejezésen, az olvasók kedvéért):
"De hát ehhez az kell, hogy a képen nő legyen, kétszázas mellbőséggel, esetleg sörrel, és poén helyett elég egy durva beszólás."
4. (a lapban végül megjelent, egy kicsinyt már túlságosan is mérsékelt formában):
De hát ehhez az kell, hogy a képen egy mélyen dekoltált nő legyen, esetleg sörrel, és poén helyett valami durvát mondjon!

Így lett Marabuból egy mimózalelkű művész, aki nem rajzol cúna trágárságokat. Pedig tulajdonképpen azt szerettem volna ebből kihozni, hogy olyat nem szeretnék rajzolni, amiből hiányzik a vicc, és azt csak a trágárság pótolja, mint hajdan az oviban.

2 megjegyzés:

bogi a ... írta...

Értelek. :)
A Hetek viszont nem olvastat trágár-jellegű szavakat az olvasókkal, még akkor sem ha egyébként mélyenszántó és vicces humorról volna szó-vagy a valóság durvaságának szemléltetéséről.
Így történhetett hogy mélyen dekoltált nők és durvamondások keletkeztek az interjúban.
Mert a Hetek és az olvasói is az Általad mimózalelkűnek titulált kategóriába sorolhatók :)

És én nagyon örülök hogy időnként feltűnsz itt-ott :) A média meg már csak ilyen... sőt minden írás ilyen.. vagy tökéletesen közvetíti a személyiséget vagy átformálja és saját tükrében mutatja be. De leginkább az utóbbi.

bogi a írta...

ja és bogi vagyok én aki írtam, aki régen gabaly voltam de mostanra egy kis rendezett masnivá mimózultam.