Könyvnemajánló rovat

Mindenkinek van kedvenc könyve.
És az meg kit érdekel?
De mindenkinek van olyan iszonytató könyvélménye, ami megkeserítette egész életét, aminek az emléke ha eszébe jut, sírógörcs kerülgeti, szeme alatt vadul tikkelni kezd egy izom, mintha kanyarodási szándékot jelezne, és heves fojtogatási vágy keríti hatalmába, némi vonyítási ingerrel átitatva.
– Na ezek azok a könyvélmények, amiket TÉNYLEG érdemes megosztanunk másokkal, mint VALÓBAN figyelemreméltó élményeket.


Híres emberek vallomásai életük legrosszabb könyvélményeiről



Magyar regény
Broáfka Ottokár

Amikor isis voltam, volt nekem egy szép sárga homokozólapátom. Ezzel a lapátkával szoktam elásni a kötelező olvasmányokat az isiből hazafelé jövet a játszótéren. Az ásás során egyrészt testi erőnlétem fejlődött, másrészt az olvasás helyett felszabaduló időmet szellemi kondícióm karbantartására fordíthattam, különféle mókás homokvárak építésének formájában. Hozzátenném még, hogy érzelmi életem is megfelelően fejlődhetett ezen tevékenységem során, mivel közben volt időm kilesni a mellettem homokozó kislányok bugyijának színét is.(*) Igen ám, de egyszer a tanítónéni azt mondta, hogy Gárdonyi Géza: Egri csillagok című könyve telis-teli van príma szóviccekkel, mint például „én vagyok a török, kezet-lábat török”, meg „kinek szurkolnak a várvédők? – Hát a törököknek”, meg „Jumurdzsák csak félszemmel követte az eseményeket”. Én ezen úgy fellelkesültem, hogy ezt a könyvet nem ástam el, hanem rögtön elolvastam. Illetve nem az egész könyvet, hanem csak az első oldalt. Illetve pontosabban nem az egész első oldalt, csak egy darabját, de akkor a szüleimnek ki kellett hívni az ügyeletes orvost. Napokig hánytam izzadtam, és volt egy kis hasmenésem is, de hasmenésem egyébként máskor is szokott lenni. A doktor bácsi szerint az a mondat árthatott meg, amiben az van írva, hogy: „Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta.” Tulajdonképpen még most is beleborzongok, ahogy felidézem. A doktor bácsi azt is mondta, valószínűleg az mentette meg az életemet, hogy azt is elovastam, hogy: „Derdő! Uttyunk!”, különben kómába estem volna.
Hát én ezt az Egri csillagokat utána nem egy méter mélyre ástam, mint a többi kötelező olvasmányt, hanem legalább ötre.

(*) Nyolcadikos koromban emiatt egy anyuka rámuszított egy kutyát, pedig az tilos.






Külföldi regény

Marabu

Én már kicsiny gyerekkoromban is faltam könyveket. Máig emlékszem, amikor első osztályos koromban, a félév végén, amikor már megismertük a kisbetűket, a kisdobos szavalóversenyen elért hatodik helyezésem jutalmául megkaptam Immanuel Kant: Empiriokriticizmus és harántdimenziós létegyensúly című könyvét. Bár még csak a kisbetűket tudtam elolvasni belőle, ez a könyv örökre megszerettette velem az olvasást. Mindent elolvastam, ami elém került. Még a tetovált néniket is, akik teli voltak írva olyasmikkel, hogy „Tibi” meg „Feri”.
Talán ez a mohó olvasásvágy volt az oka annak, hogy egy napon mit sem sejtve kezembe vettem Li Taj-po: Csüan-csi című könyvét. Az első négyszázötven oldalt még gyanútlan felületességgel futottam át, bár meg kell jegyeznem, hogy a „jüe-hszia tu cso” sorokat némi rosszallással vettem tudomásul, de a nézetbéli eltérést a kultárák közti különbségekkel magyaráztam. Viszont amikor a „csüe-csü” került sorra, ellenérzésem egyre nőtt, és körülbelül az ezerhetvenedik oldaltól, amikor a „csing je-szi” állítással találkoztam felháborodásom már nem ismert mértéket, sőt, a kétezerhatszázhetvenedik oldalnál, a „li csing-lien” sornál dühösen csaptam le a könyvet az asztalra. Felháborodásom oly mértékben nőtt, hogy lábammal toppantottam, majd az ablakot kitárva háromszor kiáltottam az utca forgatagába: nem, nem és nem!
Na ez az a könyv, amit semmiképpen sem ajánlok egyetlen művelt MarabuBlog olvasónak sem, lehetőleg kerüljék el, ha látják valahol egy kirakatban, nyugodtan mutogassanak feléje csúnya kézjeleket.


1 megjegyzés:

tekni írta...

kreténben volt, hatalmas!