Képregénytörténeti jegyzet

Ja igen. Tegnapi bejegyzésként Fekete Imre sztripjében gyönyörködhettünk itt a BlogLapon. De Fekete Imre nem csak erről híres. Ő az, aki Kovács Pistike (kilenc és fél éves) képregényeit szokta bevinni a Kretén magazin szerkesztőségébe. Ehhez is jól ért. Kovács Pistike (kilenc és fél éves) egyébként egy üstökös a magyar képregénytörténet égboltján, ezért természetesen én is megemlékezek róla a készülő önéletrajzi regényemben.

Részlet Marabu jövőre elkészülő önéletrajzi regényéből, kifejezetten pont az a fejezet, ahol Kovács Pistikére (9 és ½ éves) emlékezik:

"OTT VOLTAM, AMIKOR KOVÁCS PISTIKE (9 és ½ éves) ELINDULT

Ma is jól emlékszem a napra: Kovács Pistikével pontosan 9 és fél évvel ezelőtt futottam össze Lev Nyikolájevics Tolsztoj irodalmi szalónjában, mely helyen megfordult az akkori irodalmi élet minden számottevő szereplője. Lev Nyikolájevics éppen hosszú fehér szakállát próbálta kihalászni tányérjából, amikor az asztalnál Kovács Pistike elfogulatlan közvetlenséggel megszólította: „ – Mester! Mi a titka annak, hogy egy képregény a papír bal felső sarkából indulva pont a papír jobb alsó sarkában fejeződjön be?”
Az asztalnál a csevegés tovább folyt, a többnyire sznob álirodalmárokból álló társaság álirodalmi kérdéseket vitatva kanalazta tovább a zabpehelykásáját (az agg Tolsztoj gróf már nehezen tudott rágni, ezért irodalmi estjein többnyire kását és püréket szolgáltak fel), csak néhányan kaptuk fel a fejünket a kérdésre, amely az irodalmi strukturalizmus egyik leggyötrőbb művészi problémáját vetette fel. Igen, ekkor vettem észre először Kovács Pistikét, aki a fiatalság megalkuvást nem tűrő dacos tekintetével nézett az idős grófra, székén hanyagul hátradőlve, mitsem törődve az asztaltársaság többi tagjával, akik mohón kanalazták az ingyen kását. Lev Nyikolájevics hosszan tünődött a kérdésen. Aztán mélyen maga elé nézett s így szólt: - A fene egye meg, kihűlt a zabkása, és beledermedt a szakállam.
Máig is élőn él bennem a kép, ahogy később, már a szivarozás közben, ott himbálódzik Lev Nyikolájevics szakálla végén a hozzáragadt zabkásás tányér, vádlón emlékeztetve a megválaszolatlan kérdésre.

Kilenc és fél év telt el ezután. Kovács Pistikéről nem hallottam ezidő alatt semmit, nem tudtam, foglalkozik-e még a művészettel, vagy – mint oly sokan másoknak – a mértéktelen abszint élvezet törte-e szét igéretesen induló művészi pályáját. Akkor éppen Pikasszót kerestem fel nyomorúságos emeleti manzárdjában - egy kis mackósajtot vittem neki, májkrémet, kiflit. Tudnivaló, hogy én időközben gazdag és sikeres képregényrajzoló lettem – orosz arisztokraták és mágnások egymással versengve fizettek rubelmilliókat egy-egy dodóepizódomért és púzós karikatúrámért -, de sorsom jobbra fordulása után sem feledkeztem meg nyomorgó művésztársaimról, s egy-egy kis adománnyal, támogatással segítettem őket. Meglepődtem, hogy Kovács Pistikét ott találom. Akkoriban Pikasszó még nem volt híres, alig néhányan ismertük csak föl tehetségét. Egy művészeti vita közepén lehettek, amikor beléptem. Kovács Pistike hűvösen biccentett felém, úgy tűnt nem ismer fel, vagy talán nem akart közelebbi érintkezésbe kerülni velem ő, aki oly mélyen megvetette a félművelt közönség kegyeit hajszoló álművészeket. Rám ügyet se vetve folytatta gondolatsorát: „- Vajh… - kérdezte Pikasszót – mi a titka annak, hogy amikor vonalat húzunk, a kanyarban ne sodródjon ki a ceruza a lendülettől?”
Pikasszó elgondolkodva ült le egy kisszékre. Percekig nem szólt egyikünk sem. Mindannyiunkat szíven ütött a művészettörténet e mindmáig megválaszolatlan, gyötrőn újra s újra felbukkanó kérdése. Végül Pikasszó törte meg a csendet:
- Azthiszem, beleültem egy tubus festékbe. A fene egye meg, pont a narancssárgába. A kedvencem. Most már nem maradt csak kék temperám, pedig azt utálom.

Kilenc és fél év telt el. Egy csütörtöki napon kopott ruhás bácsika lépett a Kretén magazin szerkesztőségi szobájába, kalapját zavartan forgatva kezeiben. Látszott rajta, hogy nemigen forgolódott ő művészi társaságban, képzőművészeti szalonokban. – Kezicsókolom – mondta elpirulva. – Fekete Imre bácsi vagyok, és eztet a papirost hoztam itten. A Pistike küldte, a Kovács Pistike, kilenc és fél éves.
Odaléptem, és egy pillantást vetettem a rajzra. A képregény a papír bal felső sarkából indult, és pont a papír jobb alsó sarkában fejeződött be. Ránéztem a kockákra is. Sehol sem szaladt túl a ceruza a kereten. Nem szóltam. De tudtam, hogy egy új korszak kezdődik. És tudtam, hogy kérdéseinkre a választ ne másoktól várjuk, hanem azt önmagunkban kell megtalálnunk."