Laokoon

Trianonról kellődzött rajzolnom, és a Laokoon csoport jutott eszembe, kígyó helyett tekergőző államhatárban fuldokolva. Régen ilyenkor a könyveket lapoztam, hogy keressek fotót a szoborzatról, mostanság a keresőbe enterezem be a hívószót.
És lőn szememnek tágranyílt csodálkozása, mikor rájöttem a sok képet böngészve, hogy a Laokoon csoport bizony nem csak előlről nézhető, mint egy föstmény, - bár könyvben eddig minden fotót csak így láttam róla -, de bizony ez egy szobrászati mű, amit oldalról, sőt, horribile dictu hátulról is lehet szemlézni. Lám, mit tanít meg nekünk az igazi valóságról a virtuális hozzáférés.

Párkocka alkotótábor

Dógozni, emberek! - ez az alaputasítás, amivel működik a családfentartó férfiember, szóval a váci kiállításmegnyitó utáni fröccsözés befejeztével fogtam pakkjaimat, sátramat, és szálltam a vonatra, hogy a Nyugati pályaudvarnál csatlakozzak a Párkocka munkacsoport alkotóközösséghez (rajzolók: Göndöcs, László Plá, Marabu, gördítők: Ádám és Juan, - Dzsó igazoltan távol, nőügy), és egy teljes éjszakai autózás után alkotótábort formáljunk a Dolomitokban lakó Párkocka munkatársunkkal, Merényi Dániellel.

Háttérinformáció: én az itthoni íróasztalomtól igen ritkán távolodom el, emberi, szakmai kapcsolati hálóm igen lukas és hiányos, így egy ilyen úton mindig naiv csodálkozással szemlélek minden új személyiséget, akit kicsit közelebbről megszemlélhetek, és gyermeki tudatlansággal örülök minden új információnak, ami a világot festi le előttem: képregényszakmáról, olasz pasztákról, meg arról, hogy az olasz autóspihenőknél látni több szép nőt vagy a szlovénnél. (A szlovénnél.)
Jó látni a megszokott arcok, házak, képek után mást. Jó látni a vasárnap reggeli harangszóban a templom felé ballagó olasz kisvárosi asszonyokat (na jó, mondjuk ez tök olyan, mint otthon), meghökkentő nézni a tavi kempingünk melletti kis hegyipatak torkolatánál ívó lazacféleség halakat, jó ebédelni, vacsorázni a tévedhetetlenül biztos olasz tésztát, salátát, jó üldögélni kávé mellett ebéd után a hegyek alatt a füvön, az összetolt asztalok mellett, és ott firkálgatni hülye sztripek vázlatát, jó egy naplementés tóparti sörözés közben meghallgatni, hogy buggyan ki a lélekből kicsit több szó, jó nézni a mészkőhegyeket.

Na ez volt a kihelyezett alkotótábor.


(fotók: Juan, mozgókép: tőlem)

video

Lyra Könyvesház, Vác: Toronygaléria

Június 11-én nyílt egy kiállítás Vácott az év könyvesboltjában. Címe: A vicces, az üzenős meg a művészkedő. Karikatúrák, persze. Icipici ez a Toronygaléria, de annál kedvesebb. Ráadásul túl sok karikatúra egymás után fárasztja az agyacskát, és az a mennyiség, ami itt falon tárva lett, pont elég.
Halász Géza volt hősies, és elvállalta a megnyitót, sőt, mondandója is volt: gondosan szerkesztett szöveggel készült.
Néhány rajzoló kolléga zónázott le Vácra Pestről, (velük az ígéretet betartva fröccsöztem egy kellemest a főtéri Curia Borházának pincéjében, - jó is az, mert akkor épp se eső se hideg nem volt, hanem valós nyári meleg, amihez illett a homoki bor fröccs. - Homoki bor: ez is megérne néhány sor elmélkedést.)
Rokonok, váci ismerősök alkották a könyvesboltban hullámzó vendégsereget, és ezúttal is jólesett, hogy néhányan szabadidőt pazarolnak efféle luxus tevékenységre, mint az ottlevés.


Ritkán hallja az ember, amikor szépeket mondanak róla és szakmájáról, ezért idemásolom Halász Gézát, okuljunk belőle:

Tisztelt megjelentek!

A drámaírók panaszkodnak néha, hogy azért nehéz a dolguk, mert Shakespeare annak idején mindent megírt előlük. A magyar humoristák sokszor Karinthyra mutogatnak: nincs ötlet, amit meg ne írt volna, amit el ne csent volna a jövő humoristái elől. Leonardo da Vinci mondása szerint, ha két ötlet megegyezik, akkor az nem jó ötlet. Az igazi alkotókat az teszi igazi alkotókká, hogy egyedülálló ötleteik vannak. Nem panaszkodnak Shakespeare-re vagy Karinthyra – dolgoznak.
Az ötlet önmagában azonban kevés. Erre mutat rá Marabu összeállítása, aki ennek a kamara-kiállításnak hármas címet adott: vicc, üzenet, művészet.
Tény, hogy a humorban éppen az ötlet, a geg, vagyis a vicc az alapvető. Az a kicsi plusz, amitől a humor humor, az a kis csavarintás, kimozdítás, átértelmezés, vagy valami, amire nehéz, talán lehetetlen képletet találni.
Tudjuk, hogy a csattanó annál hatásosabb, minél nagyobb meglepetést okoz. Professzorom a Közgáz Informatika Tanszékén, ahol évtizedekig tanítottam – hívta föl r
á a figyelmemet, hogy a viccek előkészítő része, a felvezetés, arra való, hogy a történet végén a poén a lehető legvalószínűtlenebb megoldás legyen. Ezt – információelméleti alapon – képletbe is foglalhatjuk, számíthatjuk. Azt hittem, megtaláltam a humoristák számára a bölcsek kövét: Nagyon meglepő dolgokat kell kitalálni, és máris dőlhetünk a kacagástól. Rögtön kitaláltam egy olyan példát, ami a legkisebb valószínűséggel következhet be: ötös találat a lottón… – Hát ez nem jött be. Ebben nincs semmi csattanó. Valami ötlettel nyakon kellene önteni. Például egy király, egy pénzügyminiszter, vagy mondjuk, az OTP vezére nyerné az ötöst. Vagyis nem elég, ha maga az esemény valószínűtlen, kell még hozzá valami. Lehetne példa egy hasra esés – mitől lehet vicces? - Ha egy tipegő baba esik hasra, mosolygunk, ha egy idős ember, sajnáljuk, de ha a főnök! Az vicc a javából. És ha ráadásul pocsolyába esik, abba sem hagyjuk a röhögést.
Sokak számára a humor ennyi: Jó vicc, jót nevetünk, nyugodtan alszunk, szépeket álmodunk. Újságokban, vígjátékokban, internetes vicces portálokon nagyon gyakori. Nem jutnak túl az ügyetlenkedős, hasra esős, helyzetkomikumon, rosszabb esetben a röfögős, recsegős disznóságokon.

Karikatúra kiállítás megnyitókon gyakran hangzik el, hogy a karikaturista „görbe tükröt tart elénk”. Vagyis kritizál bennünket. Nem csak kritizál, üzen. Azt üzeni, hogy nevetségesek leszünk, ha így viselkedünk. A nevetségesség súlyos büntetés. A nevetségessé vált embereket megvetik, gúnyolják – talán nehezebb a nevetségességből újra hitelessé válni, mint egy börtönbüntetés után. A humorista nyitott szemmel jár a világban. Elsőként veszi észre, ha egy helyzet, egy megoldás, egy politikusi megnyilvánulás nevetséges. Ezt nagyítja fel (carricare=nagyítani), torzítja, hogy még jobban fölfigyeljünk rá.
Karinthy is ezt tartja igazi humornak: megtalálni a nevetségest. Ez azonban mondatának a második fele. Az első fele így hangzik: Álhumor: nevetségessé tenni a dolgokat. Szerintem bűnös felelőtlenség! Valakit súlyos nevetségességre kárhoztatni bírósági ítélet nélkül, egy poén kedvéért, gyűlöletből vagy politikai számításból. Bűn és hazugság. Amikor egy humorista üzen, az az üzenet csak kristálytiszta igazság lehet. Ha nem az, akkor hiteltelen. „Ridentem dicere verum” – nevetve mondani igazat – tartja a latin mondás is. Az a humornak szánt rajz, amely igaztalanul akar nevetségessé tenni valakit, az álhumor. Rossz ízű propaganda. Kevés jó közéleti karikaturista van Magyarországon, aki tiszta eszközökkel tud indulatos lenni. Ezért szeretem Marabu közéleti karikatúráit.
Az mondandó, amit a karikaturista üzen, nem csak közéleti, nem csak politikai. A jó karikaturista igyekszik minden más nevetségest feltárni, amit ember elkövethet. Ezek a kicsiny, sokszor említésre sem méltó cselekedeteink, szokásaink, tulajdonságaink – feledékenység, nagyravágyás, kicsinyesség, irigység, rosszindulat, felületesség, reklámfüggőség, celeb-imádat, hiszékenység, hűtlenség, iszákosság, hivatali visszaélés stb. mind-mind a karikaturista témái, minden rajzával elénk teszi azt a bizonyos görbe tükröt, ami néha nem is olyan görbe…

A falakon látható kiállítás címének harmadik szava: művészet.
A művészet az alkotónak egy olyan játéka, – nevezhetjük ezt a játékot alkotói folyamatnak is – amelynek során kialakítja az üzenethez legjobban illő formát. Sokak szerint ehhez a kézügyesség, a ceruza vagy ecsetkezelés a legfontosabb. És a szem meg a képzelet. Azt hiszem, ez sokkal összetettebb. Devecseri Gábor, akit itt idézni fogok, költő, a versről beszél, de bármely más művészeti ágra igaz lehet (még a karikatúrára is):
„… én azzal próbáltam bizonyítani a közönség előtt, – írja Devecseri Gábor (A hasfelmetszés előnyei, Magvető, 1974. – ha már könyvesboltban vagyunk, legyünk pontosak!) – hogy a formának milyen fontos szerepe van, és mennyire nem választhatja a költő a formát önkényesen, hogy átírtam a Talpra magyar-t a Szeptember végén mértékére valahogy így:
Hát talpra magyar mert hív az idő
És elmondtam, ha Petőfi a Múzeum-kertben, a lépcsőn ezt a költeményt szavalja el, (…) akkor az emberek egyszerre csak elérzékenyültek volna, talán elálmosodnak, vagy szeretni kezdik az ellenségeiket, és az nem tesz jót a forradalomnak.
Van karikaturista, (Kaján, Marabu) aki pár vonallal találja meg a legjobb formát, van, aki szakállas vonalakkal, rézmetsző alaposságával (Császár), van, aki telerajzolja a lapot, (Sajdik, Jelenszky) van, aki mérnöki precizitással szerkeszt (Tettamanti) , van aki fényképszerűen realisztikusnak képet rajzol, (Fenekovács) és van, aki nem rajzol, hanem internetről összeszedhető elemekből építi föl a képét (pl. én). Ez nem mindig könnyű. Néha pár perc, de legtöbbször sok vázlat, radírozás, újragondolás eredménye lesz egy igazán jó kép. Ha a karikaturista jól választja meg a tartalomhoz a formát, jó karikaturista lesz, szeretik az olvasók, a szerkesztők, és itt-ott díjjal is jutalmazzák.

A poén, az üzenet és a művészet – ez a három összetevő, melyeket a karikatúra valamilyen arányban tartalmaz. Van azonban még egy, egy negyedik, mely nélkül minden mű a levegőben lóg: ez a közönség. A közönség nagyon heterogén: van, aki éppen azt szereti, ami többrétegű, mély humor, és van akit az is megnevettet, ha lát egy nagymellű nőt, vagy egy krumplifejű alakot a képen. Vannak művészek, akiket csak az utókor értékel. Ma már a sajtó műfajában ezt nem érünk rá kivárni. A közönség nem teljesen független az alkotótól, s az alkotó sem a közönségétől. A művésznek ma már lehetősége van arra, hogy alakítsa közönségét, sőt: együtt alakuljon a közönségével. Ilyen lehetőség a tömegkommunikáció, az internet mellett a kiállítás, ahol közvetlenül is találkozhatunk a közönséggel, ahogyan ma is.
Marabu sokat rajzol. Sok helyen jelennek meg karikatúrái. Marabu ebből él, ebből tartja fönn a családját. Egyik lap könnyebb vicceket közöl, a másik aktuális, közéleti humort vár el, a harmadik intellektuális rajzokat, a képregény kedvelők Dodót keresik, a kiállítók pedig az örök értékeket. És Marabu rajzol könnyűt, rajzol művészit, rajzol üzenetet, és ezeket minden kombinációban. És mind minőség. Marabu a topon szerepel. Sikeres, mert okos ötletei, ütős viccei és jól komponált rajzai vannak. Naprakészek, őszinték és gondolkodtatók. Én szeretem őket. Ez nem alkalmi udvariasság: sokan vagyunk, akik csendes, bölcs humorával a legjobbak közé számítjuk.
Megtisztelő, hogy fölkért kiállítása megnyitására.

__________

És a kiállítás három mosolyos embléma rajza,
a vicces:



az üzenős:


meg a művészkedő: